Home / A függöny mögött / Interjúk / “Fontos a zene, erősíteni, fokozni tudja a drámai hatást – de nem tudja helyettesíteni!” – interjú
“Fontos a zene, erősíteni, fokozni tudja a drámai hatást – de nem tudja helyettesíteni!” – interjú

“Fontos a zene, erősíteni, fokozni tudja a drámai hatást – de nem tudja helyettesíteni!” – interjú

2019. június 24. 18:08

Jövő szombaton, június 29-én láthatjuk a Bonnie & Clyde c. musicalt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Harangi Mária rendezésében. A gengszterpáros Clyde-jával, Ódor Kristóffal beszélgettünk a gyerekkor “rossz” fiújáról, a gengszterpáros egymástól szögesen eltérő karaktereiről, e musical hazaitól eltérő voltáról, a “fordulatok” és a “váltások egymással nem azonos, sok mindent meghatározó voltáról és arról, hogy mitől, miben több ez a Bonni & Clyde, mint egy “szokványos” zenés előadás…

  • Gyerekkorodban mennyire voltál “rossz” gyerek, hogy érzed?
  • Mondhatni, rossz gyerek voltam, bár eléggé szubjektív, hogy ki és miért számít “jónak” vagy “rossznak”. Voltak szabályok, melyeket bátran felrúgtam, s nem kellett félteni: a hülyeségekben mindig benne voltam. Persze volt ennek az egésznek egy kellemetlen hátulütője is, hisz abban az általános iskolában tanított az anyukám, ahová én is jártam, így azonnal kiderült minden, és természetesen nem maradt retorzió nélkül egyik eset sem. Bár nem voltam verekedős típus, de minden hülyeségbe sikerült belekeverednem.

Ez a musical nem az a fajta zenés színház, amihez itt, Magyarországon hozzászokhattak a nézők – sokkal  “lélek.boncolgatóbb”: több benne a hosszabb prózai jelenet. Így ez a fajta zenés szerkezet teret hagy ahhoz, hogy ezt az elemzőbb, dialógus központúbb musical létezést meg lehessen mutatni. Az ő kettősük lényege egyetlen hatalmas, szenvedélyes egymásra találás volt, mely a nehéz időszakokban is rendületlenül megmaradt…

  • A Bonnie & Clyde páros is hasonlóan volt “rossz fiú”, nem?
  • Valamelyest igen, volt is egy időszaka a “működésüknek”, amikor az akkori közvélemény szemében pozitív hősként tűntek fel, de azért ne feledjük, hogy nem azokat rabolták ki – bankokat, nagytőkéseket, – akik jobban okolhatóak lehettek volna a gazdasági világválságért, hanem a kisembert:  a boltost, a benzinkutast, a zöldségest. Clyde és a Banda sok embert meg is ölt, Bonnie viszont senkit sem. Bonnie-ról  sok minden ki is derül ebben a darabban: elég sanyarú, hányattatott gyerekkor jutott ki neki, és már gyerekként a gengszterek voltak a példaképei.

©Szokodi Bea

  • Számodra ki Clyde, mit lehet megmutatni belőle  ebben a musical-ben?
  • Clyde álmodozó, eltökélt. Clyde szerelmes, gyengéd, de agresszív is olykor. Clyde a megalázott, a tönkretett és a fölényeskedő. Ő az, aki nem teljesen “normális”, sérült, frusztrált, pszichotikus, szocio- vagy pszihopata. Egyszersmind romantikus, érzéki, ezzel együtt mégis pragmatikus, racionális, ha arra van szükség. Az egyetlen biztos pont az életében Bonnie, ő az, aki miatt tovább megy az úton, ő az, aki miatt él. Talán a kapcsolatukon keresztül lehet a legjobban megmutatni a színpadon, milyenek is ők valójában.
  • Mit ismerhetünk meg markánsabban az ő kettősükről ebből a musical-ből?
  • Ez a musical nem az a fajta zenés színház, amihez itt, Magyarországon hozzászokhattak a nézők – sokkal  “lélek.boncolgatóbb”: több benne a hosszabb prózai jelenet. Így ez a fajta zenés szerkezet teret hagy ahhoz, hogy ezt az elemzőbb, dialógus központúbb musical létezést meg lehessen mutatni. Az ő kettősük lényege egyetlen hatalmas, szenvedélyes egymásra találás volt, mely a nehéz időszakokban is rendületlenül megmaradt – ez a kapcsolat mindkettőjüknek kapaszkodót jelentett egyben a saját álmaik megvalósításához is. Amikor már a párosuk ügyei egyre vállalhatatlanabbá, veszélyesebbé váltak, Bonnie ki tudott volna lépni e viszonyból, ám mégsem tette meg, végig kitartott Clyde mellett.

Az operett  például  jóval kötöttebb műfaj, mint a musical, már-már operai hangot kíván. Az operettben mégis ritkábban van jó értelemben véve minden a helyén, idehaza elsődleges, hogy a zenei részei legyenek kifogástalanul elénekelve. Ahogy sajnos annak sincsen hagyománya, hogy az operaénekesek megfelelő színész képzést is kapjanak a hangtechnikai mellé. Nálunk a zenés műfajoknál a jól elénekeltségre fektetnek nagyobb hangsúlyt, minden más csak ez után jön.

  • Mitől, miben más ez a musical műfaj, mint amit eddig idehaza zenés műfajú színházként megszokhattunk?
  • Idehaza a musicalek kapcsán azt szoktuk meg, hogy az egy nagy kiállítású, a show és a színház között elhelyezkedő valami, amiben a tánc és a látvány ural mindent. Ez a darab jóval letisztultabb, puritánabb ezekhez képest, karakterközpontúbb, a jellemábrázolás, a díszletek azt a nihilisztikus kort igyekeznek megidézni, amelyben Bonnie & Clyde éltek.
  • Hallgatva téged: a musical és a gondolkodtatni akarás nem feltétlen ellenségei egymásnak, ha jól értelek?
  • Nem, egyáltalán nem, sőt!  Keronak tulajdonítják azt a mondást, hogy valaki vagy jó színész, vagy jól énekel. Ám ez egyáltalán nem igaz, elég ha elmegyünk egy kicsit nyugatabbra, ahol játsszák az ehhez hasonló musicaleket. A Novák-Selmeczi osztályba jártam, ahol pont azon volt, van a hangsúly, hogy mi pontosan ugyanúgy gondolkodjunk a színházról, mint a prózai osztályokban végzettek, csak mi mindezeken túl megtanuljuk azokat a zenei skilleket is, amelyek nélkül a zenés színház nem tud igazán jól működni. A színháznak jó pár olyan fúziója van a zenével, gondoljunk itt akár Pintér Béla Társulatának munkáira, amelyek közül egyik sem hasonlít ahhoz a zenés színházhoz, amit itthon megszoktunk. Fontos a zene, nagyon tudja erősíteni, fokozni a drámai hatást – de nem tudja helyettesíteni!

©Szokodi Bea

  • Ez lehet a nyitja annak különbségnek, ahogy itthon és  máshol gondolkodnak a zenés színházról?
  • Könnyen lehet… Az operett  például  jóval kötöttebb műfaj, mint a musical, már-már operai hangot kíván. Az operettben mégis ritkábban van jó értelemben véve minden a helyén, idehaza elsődleges, hogy a zenei részei legyenek kifogástalanul elénekelve. Ahogy sajnos annak sincsen hagyománya, hogy az operaénekesek megfelelő színész képzést is kapjanak a hangtechnikai mellé. Nálunk a zenés műfajoknál a jól elénekeltségre fektetnek nagyobb hangsúlyt, minden más csak ez után jön. Természetesen egy Mamma Miá-ba nem lehet hamleti mélységű drámát beletenni, de a Jézus Krisztus szupersztárban például már van mód arra, hogy ezeket a regisztereket is megmutassa egy előadás.
  • Ha “csak” jól lenne elénekelve ez a Bonnie & Clyde musical, akkor miért nem működhetne mégis?
  • Mert maga a darab, úgy, ahogy meg van írva, egészen egyszerűen: elemzőbb – annak dacára, hogy ez sem egy Csehov vagy Ibsen dráma. A jeleneteknek van egy íve, tartanak A-ból B-be, vannak benne – Novák Eszter kifejezésével – fordulatok, nem csak váltások. A váltást te magad idézed elő színészként, a fordulat színészként veled megtörténő valami, ergo: te magad is részese vagy, nem csupán “levezényeled”, mint egy porondmester.  Magadnak is meg kell élned azt a váltást, ettől lesz az fordulattá. A musicalekhez képest ebben a darabban több a zárt jelenet: a két szereplő között zajló  párbeszéd,  veszekedés, hisz alapvetően ez két ember drámája, attól függetlenül, hogy a musical maga is szereti az erős drámaiságot.

Idehaza a musicalek kapcsán azt szoktuk meg, hogy az egy nagy kiállítású, a show és a színház között elhelyezkedő valami, amiben a tánc és a látvány ural mindent. Ez a darab jóval letisztultabb, puritánabb ezekhez képest, karakterközpontúbb, a jellemábrázolás, a díszletek azt a nihilisztikus kort igyekeznek megidézni, amelyben Bonnie & Clyde éltek.

  • Az itthoni közönség erre a fajta musical műfajra mennyire fogékony?
  • Szerintem fognak tudni vele együtt haladni a nézők, attól függetlenül, hogy elsőre biztosan szokatlan lesz. Lesznek ebben is pergőbb, nagy jelenetek, látványos, szépen világított részek. A néző elég hamar képes belehelyezkedni abba felütésbe – legyen ez akár pozitív vagy negatív, – amit lát.
  • Vajon azok, akik a hazai zenés műfaj skilljeihez szoktak,  nem kérik-e számon a Bonnie & Clyde-on azt, amit zenés műfajként már “megszoktak”?
  • A Bonnie & Clyde eddigi előadásai alapján szerintem nem, mert itt csak többet kaphatnak annál, mint amit eddig egy zenés előadástól megszoktak.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: