Home / Megnéztük / Ami bennünk van, meg minden
Ami bennünk van, meg minden

Ami bennünk van, meg minden

Almási Miklós filozófus és esztéta legújabb könyvében szinte minden benne van, ami az emberről elmondható. De valóban elmondható ennyi minden egy kis kötetben?

Almási Miklós amolyan igazi modern kori polihisztor, amit már megjelent könyveinek címei is jól érzékeltetnek. Életművében Csehov jól megfér a gazdasági világválsággal, a művészetfilozófia a korszellem-vadászattal, vagy éppen Hegel a szerelemmel. A legbonyolultabb filozófiai vagy gazdasági összefüggéseket is közérthetően és szórakoztatóan tudja tárgyalni, a klasszikus irodalomban és bölcseletben is megtalálva a választ a ma problémáira. Ujját 86 évesen is a kor ütőerén tartja, és miközben nála egy-két nemzedékkel fiatalabb kollégái csak ámulnak a digitális korszak vívmányain, ő naprakész módon használja a legmodernebb eszközöket is. Aki járt az ELTE esztétika szakán tartott óráin – ahogy jómagam is voltam ilyen szerencsés –, az egyszerre tapasztalhatta érdeklődésének sokféleségét, problémaérzékenységét és azt, hogy képes a legfiatalabb generációk nyelvén is megszólalni, több évtizednyi korkülönbséget játszi könnyedséggel hidalva át. Egy kiváló tudóst, de még kiválóbb pedagógust ismerhettünk meg benne.

Érdeklődési körének kiterjedtségét legújabb könyve, az Ami bennünk van. Lélek a digitális kor viharában című kötet is mutatja. Bár a fő téma a szubjektum és „ami benne van”, illetve a szubjektumot érő változások a digitális korban, rengeteg minden szóba kerül itt: az öntudat, a képalkotás, a képek uralma, a test, a szerelem és a szex, a nyelv és a gondolkodás, a személyiség, az éntudat fejlődése, a kreativitás, a cselekvés, a megértés vagy éppen a művészet maga. Impozáns tematikai bőség: mintha csak egy hatalmas, többkötetes filozófiai összegző mű tartalomjegyzékét olvasnánk. Erről azonban szó sincs. Ezek az önmagukban is könyvtárakat megtölteni képes témák egy mindössze 190 oldalas, kisméretű könyv lapjain kerülnek kifejtésre. Lehet-e minderről beszélni egy ekkorka kis kötetben? Aligha.

A polihisztorság ritka jelenség korunkban, ami nem véletlen: a XXI. század tudásmennyisége olyan jelentősre nőtt, hogy egy-egy kisebb szakterület tanulmányozása is egész életre szóló munkát jelent. Ettől még persze egy-egy terület szakemberei mellett szükség van olyan tudósokra is, akik nagy területet látnak be, és távoli összefüggéseket képesek kimutatni. Ebben Almási Miklósnál ma kevés kiválóbb ember van Magyarországon. De akármilyen olvasott is az ember, tudnunk kell, mit nem tudunk, és nem feltalálni a spanyolviaszt ott, ahol már sokan hozzájárultak a feltalálásához előttünk. Almási Miklós kötetét olvasva néha úgy éreztem, itt a spanyolviasz feltalálása zajlik: most mindent megtudunk a szubjektumról, az emberről, a nyelvről és még sorolhatnám mi mindenről, csak közben mindezen területeken már számosan taposták ki az utat, akikről vagy szó esik, vagy nem, vagy ismeri őket a szerző, vagy nem.

De még mielőtt a kritikai részhez érnék, megpróbálom felvázolni, miről is akar az Ami bennünk van szólni, azon kívül persze, hogy mindenről. A kritikai rész azonban már ezen a ponton óhatatlanul elkezdődik. Rögtön az első bekezdésben ezt olvashatjuk ugyanis: „Ez az esszé a lélekről szól. (…) nem az ’Én’-ről szól, nem az ember érzelmeiről, belső világának pszichológiájáról, netán ösztöneiről. (…) Hanem arról, ami ’bennünk van’.” (7.) Itt máris nem állhatok meg szó nélkül, hiszen prima facie azt gondolnám, hogy a lélekkel nem más foglalkozik, mint a lélektan, vagyis a pszichológia. De mindjárt azt olvassuk, hogy itt nem lesz szó érzelmekről, a belső világ pszichológiájáról, vagyis nem pszichológiát olvasunk. Persze a „lélek” szót használja a filozófia is, többnyire a test-lélek problémát helyezve a fókuszba, de itt nem ebben a kontextusban olvasunk lélekről. Mi is hát ez a lélek, ami a könyv alcímében is, tehát elég hangsúlyos helyen szerepel (Lélek a digitális korban)?

Azonban bárhogy is szeretnénk megtudni, nem jutunk a nyomára, a „lélek” szó ugyanis szépen kiveszik a kötetből, és átveszi a helyét a szubjektum. Mondhatjuk persze, hogy a szubjektum nem olyan népszerű szó, mint a lélek, és nyilván a „Szubjektum a digitális kor viharában” alcím kevesebb olvasót vonzana, mint a „lélek”-kel kezdődő, mindenesetre zavaró, hogy miután a könyv az alcímben és az első mondatban is közli, hogy a lélekről kíván szólni, alig beszél róla többet.

De nem ez az egyetlen zavaró mozzanat. Miután az első bekezdésben megtudtuk, hogy nem az „Én”-ről, hanem a lélekről lesz szó, ezután az „Én” újra és újra előkerül. Sőt a 29. oldalon azonosíttatik is a szubjektummal ilyen módon: „a szubjektum (az Én) expanziója csak a cselekvés-megismerés, cselekvés-csalódás, szándék és a valóság felülírása párosokon keresztül valósítható meg”. A zárójel itt azt jelentené, hogy a szubjektum azonos az Énnel. Két oldallal korábban azonban még ezt olvashattuk: „az ember (a szubjektum) önmagát mások szemével is tudja látni”. Akkor hát szubjektum = Én, illetve szubjektum = az ember, ergo Én = az ember, vagyis a szubjektum, az Én és az ember ugyanaz. Én (!) azonban mégis azt mondanám, ez a három fogalom különbözik egymástól, teljesen más értelmezési tartományt nyitnak meg, és az ilyen könnyed módon megtett azonosításuk legalábbis nem tűnik kellően alátámasztottnak. Kicsit szigorúbban úgy is fogalmazhatnék, fogalmi zűrzavarral állunk szemben.

De térjünk vissza a szubjektumhoz, ahhoz a fogalomhoz, amely a klasszikus német idealizmusban, mindenekelőtt Hegelnél futott be nagy karriert, ahogy ezt a Hegel-szakértő szerző is megemlíti. A széles olvasóközönség örömére azonban a szubjektum hegeli és egyáltalán, bármilyen fogalmának meghatározása elmarad, és arra térünk rá, hogy a szubjektumon belül van egy csomó objektív elem, „amit senki sem tud magából kitessékelni” (8.). Egy rögtönzött filozófiatörténeti áttekintés keretében itt aztán megtudjuk, hogy a filozófia a szubjektumon belüli dolgokat „cseppfolyósnak, változtathatónak, önkényesnek” gondolta, a szerző szerint viszont a szubjektumban vannak olyan elemek, amiket nem tudunk magunkból kivetni, mint például a kínos emlékek vagy a bűntudat. A szubjektum filozófiáinak ilyen néhány mondatos bemutatása azonban engem nem tud kielégíteni. Szeretnék konkrét filozófusoktól konkrét példákat látni, hogy miként is képzelték ők a szubjektumot, és ehhez képest miért is jelent újdonságot a szerző megközelítése. Lehet, hogy a korábbi filozófusok valóban így gondolták; azt is megengedem, hogy itt valami teljesen új megközelítéssel állunk szemben, ebben az esetben viszont jó lenne átfogóbb képet kapnunk erről az egész problémakörről.

Ehelyett azonban rögtön tovább is lépünk, és máris a kommunikatív és a célracionális cselekvés habermasi megkülönböztetésénél járunk, hogy aztán megtudjuk, a kapitalizmusban, de kivált a digitális korban a célracionális cselekvés ural mindent, vagyis a mérhető hasznot hajtó cselekvés szemben azzal, ami pénzben kifejezhető eredménnyel nem jár. Ez már-már közhely, de mint majd’ minden közhely, igaz, és nagy irodalma van Marxtól vagy még korábbról kezdve. Ezekről azonban itt szinte szó sem esik (Marx vejének, Paul Lafarge-nak a lustálkodáshoz való jogról szóló könyvét leszámítva). Eme tény – a célracionális cselekvés uralmának – lerögzítése után egy gyors számvetést kapunk arról, mi is veszett el a digitális korban (pl. elfelejtettünk térképet olvasni), és ezzel az alcím szerinti másik fő témánknál vagyunk.

De még mielőtt belemélyedhetnénk a digitális kor problémáiba, a daydreamről, a nappali álmodozásról olvashatunk, amit „a tudomány mellékesnek vél” (13.). Sőt, néhány lappal később még azt is megtudjuk, hogy a filozófia és a lélektan „haszontalan, valós cselekvésvilágot gátló fenomént látott benne” (18.) Itt ismét egy erős kijelentéssel állunk szemben: megint olyasmiről van szó, amit korábban nem tudtak, rosszul tudtak, nem foglalkoztak vele, ám most megkapja az őt megillető helyet. De megint csak hiányoznak a példák. Mely filozófusok és pszichológusok mondták azt, hogy az „éber álom” haszontalan? Lehet, hogy voltak, de ismét nem tudom ellenőrizni az állítás helyességét vagy helytelenségét, nem kapok ugyanis támpontot, amin elindulhatnék. Márpedig igencsak érdekelne, hogy kik is „nézték le” ezt a jelenséget, ahogy a szerző fogalmaz.

De lépjünk tovább, ugyanis ismét többször előbukkan a digitális társadalom, a könyv egyik állítólagos fő témája. A szerző itt azt a problémát állítja fókuszba, hogy a digitális korban elveszik emberlétünk és önismeretünk egyik nagyon fontos dimenziója: a másik vagy a mások, akikben mint tükörben látjuk magunkat. A digitális korban a valóságos emberek helyére digitális emberek lépnek, akikben már képtelenek vagyunk megismerni önmagunkat, így a digitális társadalommal végül „az egyéniség karaktere kerül veszélybe”. Ez valóban mély gondolatnak tűnik, és első látásra egyet is tudok vele érteni, de megint csak az a problémám, hogy túl keveset olvashatunk róla – mindössze 10 oldalt. Ezután következik aztán az öntudat-fejezet, mely ezt a felvezetést kapja: „Miután jól összekevertem a szubjektum és az Én létszféráját” (30.). Ezt a félmondatot nem is kommentálom, elraktározom mint szerzői önbeismerést.

Egy ilyen recenzió szűkös keretei nem engedhetik meg azt, hogy a továbbiakban is szoros olvasatát és kritikáját adjam Almási Miklós könyvének. Azt azonban nagy általánosságban elmondhatom, hogy az alcímben ígértekhez képest igencsak kevés szó esik „a digitális kor viharáról”. Nem kapunk meghatározást arról, hogy mi is ez a digitális kor vagy digitális társadalom, milyen alapvető jellemzői vannak, és mennyi mindenben jelent újat a pre-digitális korhoz képest. Igaz, néhány ismérvét megtudjuk, de alapos kifejtésére nem kerül sor, pedig éppen ez lenne, lehetne a könyv tétje.

A digitális korszaknak az egyéniség elvesztése mellett még egy mozzanatát hangsúlyozza Almási, ez pedig az, hogy megszűnik a történetiség, eltűnik az idő, felbomlik a történetek egymásutánisága, mivel a google-ban minden történelmi esemény egy kattintásra van egymástól. A szerző e gondolatot bevallottan Szilágyi Ákostól „lopta” – aki egyébként a könyv Írók Boltja-beli bemutatóján egy később az ÉS által közölt méltató recenziót is felolvasott –, méghozzá az esztétának a tavaly a 2000 című folyóiratban megjelent tanulmányából. Almási Miklós szíves utánközlése helyett ezúttal az eredeti Szilágyi-esszéhez folyamodom, amely 1968 emlékezete kapcsán beszél a történetiség eltűnéséről.

Ezeket olvashatjuk benne: „A ’real time’ időben és a glokális tér összes zegében és zugában zajló végtelen számú esemény folyamatos és véletlenszerű egymás mellé kerülése az elektronikus képernyő terében kizárja, hogy az események értelmileg összefüggő, valamilyen irányba tartó történéssé álljanak össze a tudatban, lehetetlenné teszi valamilyen (…) történeti tudat kialakulását. (…) Az időbeli egymásutániságon alapuló történeti eseményfolyamot a térbeli érintkezésen és egymásmellettiségen alapuló képfolyam váltja fel. (…) a digitális kép hálózati fogságában született és felnőtt Y és Z generáció számára 1968-nak éppúgy nincs történeti értelme, jelentése, relevanciája, ahogy semmi másnak a történő történelemből. Mohácsi vész, 1848, dél-afrikai háború, sztálinizmus, 1917, 1956, 1945, második világháború, első világháború, sztálingrádi csata, Doberdó legfeljebb képernyőn röpködő hívószavak és képek, amelyekről – hála a linkelés könnyű tudományának – megállás nélkül új címszavakra lehet ugrani, minden szellemi előzmény és következmény nélkül, csak úgy, unalomból, szórakozásból, ’miért ne?’. (…) A digitális emlékezet tárhelyén elvileg minden mindennel érintkezésbe kerülhet, csak nem történetileg.”

Erős kijelentések. Ámde honnan veszi mindezt a szerző? Az írásból ugyanis nem derül ki, hogy vajon az Y és a Z generáció történeti tudatáról szóló empirikus kutatásokra alapozza-e bátor kijelentéseit, vagy jó szobatudós módjára bizonyos általa helyesnek vélt premisszákból általa helyesnek vélt módon általa helyesnek vélt következtetéseket von le. Az olvasható szövegben azonban kutatásokat nem, csak egy elvont logikai sort találok, amely így néz ki: (1) mivel az internetes keresőprogramok segítségével bármely történeti esemény egy kattintással elérhető, és (2) mivel ha ez a helyzet, akkor a keresőprogramok használói rögtön el is vesztik történeti érzéküket, és (3) mivel az Y és a Z generáció keresőprogramokat használ, így (K) nekik már nincs történeti érzékük. A három premissza közül a második egy önmagában nem evidens következtetést tartalmaz, amely logikai hézag kitöltésére empirikus alátámasztásra lenne szükség. A kérdés: miért teszi lehetetlenné a történeti tudatot az internetes keresőprogramok elterjedése? Valóban elvesztjük-e történeti érzékünket, ha egy kattintásra van egymástól két történeti esemény? Halkan kérdezném: egy történelmi enciklopédiában nincs pár lapozásra egymástól két történeti esemény? Miért más egy keresőprogram, mint egy történelmi kronológia? És valóban elveszett a legfiatalabb generációk történeti érzéke? Vagy ha el is veszett, tényleg az az oka, amit a szerző feltételez? Jómagam az Y generáció tagja vagyok, de nem gondolnám magamról, hogy elvesztettem volna a történeti érzékem, ahogy sok kortársamról sem. Persze ez korántsem – ahogy mondani szokás – reprezentatív felmérés, de ilyennel Szilágyi sem szolgál. Így viszont az egész inkább tűnik a filozófus karosszékben születő okoskodásának, mint komolyan vehető állításnak. Amelyet az Ami bennünk van aztán kritikátlanul át is vesz.

Sajnos Almási Miklós egész kötetét is áthatja ez a fajta karosszék-elmélkedés, ami leginkább a pszichológia mellőzésében mutatkozik meg. Persze a szerző többször is kijelenti, hogy nem pszichológiát művel, sőt azt is bevallja, hogy nem követi a neurobiológia és a kognitív pszichológia fejleményeit, ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy egy-egy jelenség aprólékosabb kifejtését meghagyja a pszichológiának. De mi az a tartomány, ami még a filozófiára tartozik, és mi az, ami már nem? Meddig mehet el a filozófus, és hol kezdődik a lélektanász munkája? Mivel a szerző nem húz határokat, így úgy tűnik, ő sem tudja, meddig tartózkodik még az elvont gondolkodás által elérhető területen, és hol kezdődik az empirikus kutatás impériuma.

Mivel jómagam sem foglalkoztam behatóan empirikus pszichológiával, ezért kicsit félve tévedek ide, mindenesetre a szöveg számos pontján úgy éreztem, a szerző jobban tette volna, ha utánajár a terület lélektani irodalmának, és nem csodálkozik rá olyan kérdésekre, amelyeket már számosan kutattak előtte. Ilyen a „Pisti sütit kér!” című kétoldalas exkurzus, amelyben az éntudat fejlődésének problémájáról van szó: hogyan jön rá az ember gyereke arra, hogy ő önmaga, avagy nyelvileg megfogalmazva, hogyan azonosítja Pistit az énnel. Tudomásom szerint a pszichológia igenis kutatta-kutatja azt, hogyan ébred a gyerek önmaga tudatára, ahogy az etológiában is vannak kutatások az állatok éntudatára vonatkozóan. Almási kijelenti, „[n]em akarok a gyermekpszichológia területére tévedni” (78.), de mintha nem venné észre, hogy máris oda tévedt, és olyan kérdést feszeget, amellyel számosan foglalkoztak már előtte.

Almási Miklós a 24.hu-nak adott interjújában úgy nyilatkozott legújabb könyvéről: „Kísérletezem.” Sőt, a kötet egyik pontján maga is a saját „kísérletéről” beszél (9.). Az Ami bennünk van kapcsán ezt a kísérletező jelleget éreztem: a filozófust érdekelni kezdi egy probléma (vagy inkább sok probléma), elkezd gondolkodni róla, majd leírja, mire jutott. Ami persze teljesen legitim tevékenység, csak éppen messze van a szigorú tudományosság eszméjétől. Ha Almási Miklós legújabb kötetét ilyen filozófiai gondolatkísérletekként olvassuk, sok továbbgondolásra érdemes gondolatcsírát találunk benne, ugyanakkor kevés támpontot arra vonatkozóan, hogyan lépjünk tovább. Nem csak irodalomjegyzék nincs, a forráshivatkozások száma is elenyésző: sokszor csak fölmerül egy szerző egy gondolata, de nem kapjuk meg e gondolat pontos helyét. Tudományos munkának tehát nem nevezném a művet, ugyanakkor filozófiai esszének sem mondanám, mert ambíciója mégsem ez, hanem tudományosnak tűnő eredmények bemutatása. Ilyen eredmények azonban nincsenek benne. Az Ami bennünk van leginkább valaminek a vázlata, de úgy tűnik, még maga sem tudja, minek.

Almási Miklós: Ami bennünk van. Lélek a digitális kor viharában
Fekete Sas Könyvkiadó Bt., 2019
190 oldal, 2900 Ft

B. Kiss Csaba

A szerző: B. Kiss Csaba

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: