Home / A függöny mögött / Interjúk / ” Mindannyian “megkettőzve” vagyunk, létezünk a másikban” – interjú
” Mindannyian “megkettőzve” vagyunk, létezünk a másikban” – interjú

” Mindannyian “megkettőzve” vagyunk, létezünk a másikban” – interjú

2019. július 4. 18:44

Július 6-án, szombaton láthatjuk a 3 K – Kaszásdűlői Kulturális Központ előtti téren William Shakespeare Tévedések vígjátékát Dicső Dániel rendezésében. A darabbéli Adrianával, Tenki Dalmával és Antipholus-szal, Vizi Dáviddal beszélgettünk a félreértések viselhetőségéről, a Nádasdy-fordítás mondhatóságáról, a saját igazságunkba való belevakulásaink tévedéseiről, a vígjáték “okos és bugyuta” voltáról,  az ikerpárság “skizofréniájáról” és könnyeden is súlyos tanúságáról…

  • Mások tévedéseit vagy épp a sajátjaitokat hogyan viselitek?
  • Dalma: Tévedés és tévedés között hatalmas különbségek lehetnek. Van, mikor egy másik személy megítélésével kapcsolatban tévedsz – félreismered. Az ilyen képes teljesen elvágni egy baráti, szerelmi kapcsolatot, hisz másnak, másmilyennek ismered meg, mint amilyen. Avagy egy piciny félreértést felnagyítasz – tévedésbe kerülsz. Ez már jóval “veszélytelenebb”, persze megszámlálhatatlanul többször esik meg ilyesmi az emberrel. Ezeket teljesen jól, gyorsan tudom kezelni, de ha a másik egészével kapcsolatban tévedek – csalódom, akkor ezeket már jóval nehezebben tudom elviselni, mert nehezen veszem rá magam a komoly, alapos átbeszélésekre.
  • Dávid: …ha tévedsz, annak mindig az a vége, hogy “hú, de rossz, hogy így pofára estem”, vagy épp akár azt is mondhatod, hogy de jó, hogy végső soron így történt, hisz így most hepiend a vége.

Ezek a tévedések azt eredményezik, hogy minden pillanatról pillanatra változik – amiről azt hitted egy perccel korábban, hogy az a “célod”, ami felé tartasz, arról egy perccel később kiderül, hogy az teljesen más, új irányt vett addigra már.

  • Ezt a Shakespeare-darabot teljes egészében a tévedések mozgatják: milyen ezeket belülről megélni?
  • Dalma: A legfontosabb az, hogy nagyon tudd,  miben van igaza, és miben téved a másik, mert annyira bonyolult, rétegzett a darab a tévedéseket illetőleg, hogy néha én is elvesztem már benne. Ezért nagyon pontosan kell tudnod, hogy Antipholus mikor és hol is járt  ahhoz, hogy tud, kinek, mikor van igazsága, hogy tudjam: mikor kell rá haragudnom, mikor nem. Az én karakterem ugyan nem generál tévedéseket, ám mégis pontosan kell tudnia, hogy a férje most épp tényleg a férje-e vagy épp  valaki egészen más.

©Véner Orsolya

  • …persze lehet  az is tévedés, hogy te azt hiszed magadról, hogy nem tévedsz semmiben – mintha maga a darab is erre a rugóra is járna, nem?
  • Dalma: Ez is igaz, hisz én Antipholus feleségeként folyamatosan féltékenykedem, holott végeredményben nincs is mire. Könnyen lehet, hogy kiderül a végére: csak egyetlen, felnagyított képzelgés volt az egész.
  • Dávid: Ezek a tévedések azt eredményezik, hogy minden pillanatról pillanatra változik – amiről azt hitted egy perccel korábban, hogy az a “célod”, ami felé tartasz, arról egy perccel később kiderül, hogy az teljesen más, új irányt vett addigra már. Ezért aztán Antipholus folyamatosan hezitál,  hogy mindez álom, illúzió csupán, vagy csak boszorkányok, lidércek esküdtek össze ellene?
  • Szerintetek ez komédia vagy “tragédia” inkább?
  • Dalma: Komédia, ami itt, ennél a darabnál sokkal inkább eldönthető, mint a Vízkereszt esetében. Bár a félreértésekből, tévedésekből adódóan nem egyszer felszisszenünk magunkban: Istenem, ez de hülye!
  • Dávid: Az alapszituáció, a két testvér elvesztése, keresésük akár drámai helyzetet is teremthetne,  a szituációk mégis egyre-másra fürdenek a komikumban.

Általában a néző is pont ott szokott “tartani” a történetben, mint az azt játszók. Ebből is adódik ennek a Shakespeare-darabnak a furfangossága, szépsége. Nekem sincs az az érzésem mindig játék közben, hogy már tudom, mi fog történni, holott színészként “tudnom kellene”.

  • Milyen ezt a könnyed, frivol Nádasdy-fordítást mondani?
  • Dalma: Shakespeare-szöveget alapvetően könnyű megtanulni – mert rímel -, de baromi nehéz mondani, mert én legalábbis még mindig azzal küzdök, hogy ne tűnjön gyermetegnek a dallamossága miatt, hanem minden sornak  legyen meg a maga szándéka. Az egész egy teljes ívet adjon, és ne csupán annyi legyen, hogy az egyik szó rímel a másikra.
  • …félsz, hogy a rímek, a dallamok között elveszik a szándéka a soroknak?
  • Dalma: Az elején még éreztem valami ilyesmit, de most már, ahogy egyre jobban érik bennünk, bennem a szöveg, egyre kevésbé hallom kívülről “zavaróan” rímesnek. A félelem inkább csak abból eredt, hogy a rímességétől ne tűnjön “bugyutának” is a szöveg. Hisz mindeközben nagyon szép, okos szövegről beszélünk.
  • Dávid: Remek ritmusban íródott a szöveg, és a fordítás nagyon jól visszaadja, nem vesz el semmit ebből a ritmusból. Igazi szövegalapú darab: nincs szükség arra, hogy egy jelenetben a szereplők még pluszban “rá is játsszanak”, mert a szöveg már eleve önmagában hordozza ezt a többletet. Egyetlen “nehézsége” számomra, hogy nagyon sok jelenetben ugyanazt járják körbe, csak mindig más szavakkal, jelzőkkel. Ami kívülről nagyon is szerethető költőiség, az belülről embert próbáló feladat – főleg úgy, hogy egy monológon belül ugyanarról az emberről négyféle jelzővel, négyféleképpen beszélsz, az memorizálást, koncentrálást kíván, időbe telik, mire te is épp úgy élvezni tudod, mint remélhetőleg az, aki nézi ezt.

©Véner Orsolya

  • Szerintetek ez egy szándékosan “bugyuta” vígjáték, vagy e “bugyutasága” mögött több is van?
  • Dalma: A rímekben való beszéd ad egyfajta bolondosságot, vicces jelleget az egésznek, ez mégis egy “okos” vígjáték, melyben minden szál ügyesen van egymásba szőve. A megkettőzöttség, az ikerpárság eleve  nagyon jó alaphelyzetet teremt.
  • Dávid: Ephesusba érkezik az ikerpár egyik tagja, és keresni kezdi az anyját és a testvérét, és a folyamatos félreértések közepette sem gondol arra, hogy mi van, ha ezek a félreértések azért vannak, mert a testvére itt él? A darabbéli kiszólások arra hatalmazzák fel a nézőt, hogy legyen egy többlet tudása, és ebből adódóan  olyan érzése, hogy ő többet tud, mint a darab szereplői. Azaz: én már látom nézőként, amit ők még ott előttem nem tudnak, és én ezen milyen jót nevetek mint néző.
  • Dalma: A néző mindig előrébb van, mint a darab szereplői.
  • Dávid: …ezért aztán jobban el is nézi azok  “butaságát, szerencsétlenkedéseit”.

Ami kívülről nagyon is szerethető költőiség, az belülről embert próbáló feladat – főleg úgy, hogy egy monológon belül ugyanarról az emberről négyféle jelzővel, négyféleképpen beszélsz, az memorizálást, koncentrálást kíván, időbe telik, mire te is épp úgy élvezni tudod, mint remélhetőleg az, aki nézi ezt.

  • Ez egyben kihívás is a játszónak, hogy úgy játsszon, mintha valóban kevesebbet tudna a nézőnél, holott a néző a “többlet tudását” is az előtte játszó színésznek köszönheti, nem?
  • Dalma: Általában a néző is pont ott szokott “tartani” a történetben, mint az azt játszók. Ebből is adódik ennek a Shakespeare-darabnak a furfangossága, szépsége. Nekem sincs az az érzésem mindig játék közben, hogy már tudom, mi fog történni, holott színészként “tudnom kellene”.
  • Mi miatt több ez a Tévedések vígjátéka, mint a tévedéseken való kacagás?
  • Dalma: Van valami hátborzongató, kísérteties érzésed tőle, ami miatt folytonosan azt érzed: “hú, még mindig ezt kell magyarázni, sokadjára is, még mindig nem érted?” Ez egyszerre vicces és fájóan szánni való is. Vagy akár ott van Adriana mániákus féltékenysége, valami, amibe végletesen belelovalja magát – tök sokat tanultam magam is ebből, hisz rám is jellemző, hogy belehergelődöm valami nem is létezőbe.  Ahogy Adriana és Antipholus nem figyelnek egymásra, pont úgy, ahogy e darabban igazából a többiek között sincs egymásra figyelés. Ebből adódik aztán, hogy mennyi  ostobaságot vagyunk képesek elkövetni egymással, anélkül, hogy ebből bármennyit  észre is vennénk. Ha képesek lennénk egymásra is figyelni, ahelyett, hogy csak azzal foglalkoznánk, ami bennünket izgat éppen, akkor könnyen lehet, hogy ez a vígjátéki téboly se lenne hosszabb, mint tíz perc.

©Véner Orsolya

  • Dávid: …ahogy az is jellemző, hogy még nem tudja a választ, a konklúziót, de  Antipholus már  kitalálja magának a mindent eldöntő válaszokat. A mi előadásunk az ikerszálra van felépítve, azt hangsúlyozza erősebben. Az ikerpárok megérzik egymás örömét, bánatát, bármekkora legyen is a távolság kettejük között.
  • Dalma: …mintha ez a két Antipholus mégis egy és ugyanaz az ember lenne – bár tudjuk, ketten vannak, ikerpárok – csak skizoid állapotban élne önmagával, mint ahogy bármelyikünknek vannak csak jó és csak rossz periódusai, melyek egymást váltják.
  • Dávid: Ikerség – egyformaság. Pont úgy, ahogy emberi mivoltunkat tekintve – minden egyéb genetikai, vérségi, mentalitásbeli eltéréseink ellenére – egyformák, egymás ikerpárjai vagyunk. És így, ha szeretnénk, ha nem: mégsem tudjuk függetleníteni magunkat egymástól. Mindannyian “megkettőzve” vagyunk, létezünk a másikban.

Csatádi Gábor

©Véner Orsolya

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: