Home / Megnéztük / “…fel ne vedd a ruhámat, mert az neked sokkal jobban áll!” – interjú
“…fel ne vedd a ruhámat, mert az neked sokkal jobban áll!” – interjú

“…fel ne vedd a ruhámat, mert az neked sokkal jobban áll!” – interjú

2019. július 5. 01:00

Horváth János Antallal forgatókönyvíróval, dramaturggal, rendezővel beszélgettünk, aki a november végén a Szkéné Színházban, a Manna Produkció bábáskodásával fogja bemutatni  a Staféta-pályázat nyertes, Simon Longman által jegyzett kortárs drámát.Szóba került a magánnyal való megküzdés, a  “gördülékeny” vs. “töredezett”színpadi darabok közti, rajongásra okot adható különbség, az erős atmoszférájú szövegek iránti vágy, az “életszagúság” megragadása, a  fagyi evés poétikussága, a “micrószituációk szenvedélyes keresése és az “unalmas részekkel” teli dráma életszagú szépsége…

  • Mit jelent számodra az elvonulás, a “magány”?
  • Az “íróasztal-magány” a szakmámból adódóan nagyon ismerős és egyben nagyon szerethető, jó ellenni ebben a fajta magányban. Persze, közben Mása kutyám örökbefogadása is többek között azért történt, mert ez a magány már kezdett túl nagy méreteket ölteni – és amióta Mása mellettem van, minden magány elviselhető. Ahogy minden nyáron már rituálészerűen hazaköltözöm Nagymarosra, kiszakadva legalább nyárra a városból. Ugyanakkor ez nyilvánvalóan önként választott, vállalt magány, ami azért egészen más, mint amiről a Gundog munka című előadás fog szólni.
  • A Staféta nyertes készülő előadásban, a Gundogban, az elárvulásból eredő magánnyal hogyan próbálnak megküzdeni a darab szereplői?
  • Ezek a szereplők nem igazán akarnak megküzdeni azzal a magánnyal, amelyben élnek, arról van inkább szó, hogy ebbe az elárvult, elmagányosodott világukba érkezik egy ismeretlen. Ez az ismeretlen lesz az, aki megmutatja nekik, hogy ebből az elszigeteltségből, elmagányosodásból még esetleg lehet visszaút is. A foglalkozásuk, a birkapásztorkodás eleve olyasmi, amit nem is lehetne másképp, csak az emberektől elvonulva, magányosan végezni.

A kortárs angolszász drámaírók az élőbeszéd úgymond hibátlanságát olyan profin emelik át a színpadi szövegeikbe, hogy képesek megteremteni ezáltal azt a látszatot, mintha mindez például itt zajlana most a mellettünk lévő asztalnál.

  • Hogyan találkoztatok egymással: te és ez a szöveg?
  • Londonban egy előadáson, és nagyon sokat gondolkodtam utána azon, hogy miért is nem tetszett nekem ez az előadás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy hiányérzetem volt, mert egyáltalán nem éreztem közelinek, holott maga a darab – egyből meg is vettem még ott kint a drámát könyvalakban – annyira esendően emberi. Fájdalmasan, hús-vér módon emberi, elképesztően erős atmoszférájú anyag. És ez a hiányérzet addig nőtt, hatalmasodott, hogy két hónap elteltével, még mindig ezen agyaltam, akkor már éreztem, hogy valamit kezdenem kell ezzel a szöveggel. Elkezdtem fordítani, és onnantól kezdve már egy olyan kötelék jött létre köztünk, amiből már nem tudtam kihátrálni, visszautasíthatatlanul hívogatta ezt a rendezés utáni – amúgy kicsit elnyomott – vágyamat.

©Véner Orsolya

  • Miből fakadt  ez a hiányérzet az előadással kapcsolatban, illetve mitől lehet egy szöveg “elképesztően erős atmoszférájú”?
  • Azt gondolom, hogy a színház, a film is valamiképp az élet metaforája. Szeretem, amikor egy szöveg töredezettsége képes megmutatni ezt a metaforikus jelleget. Simon Longman szövegei, így a Gundog is, pont ilyen töredezettek. A kortárs angolszász drámaírók az élőbeszéd úgymond hibátlanságát olyan profin emelik át a színpadi szövegeikbe, hogy képesek megteremteni ezáltal azt a látszatot, mintha mindez például itt zajlana most a mellettünk lévő asztalnál. Az élőbeszédben, a valódi beszélgetésekben rengetegszer kérdezünk vissza, értetlenkedünk, másra gondolunk, elkalandozunk – a drámai szövegekből sokszor kimaradnak ezek a részek.

A két lánytestvért, Annát és Becky-t  Bata Éva és Rainer-Micsinyei Nóra fogják játszani. Őket egyszer egy váratlan terasz-bulin láttam együtt fagyit enni. Annál viccesebbet, szórakoztatóbbat keveset láttam eddig az életben. Volt köztük valami olyan szeretet-agresszió, ami csak két lánytestvér között tud létrejönni, az a “fel ne vedd a ruhámat, mert az neked sokkal jobban áll!” típusú.

  • Ezektől a részektől válik töredezetté egy szöveg, ahogy te használod ezt a kifejezést, nem?
  • Hisz rengetegszer szakítjuk meg a másikat, nem hagyjuk végigmondani, visszakérdezünk, belevágunk, meggondoljuk magunkat, vagy épp elkalandozunk, mert a partnerünk beszél valamiről, ami bennünk megidéz egy képet, aminek a kapcsán elkalandozunk két-három másodpercre. Ez a két-három másodpercnyi idő: ez maga az élet.
  • …fura: a drámákból, amiket nézünk, olvasunk, szeretjük kihagyni ezt a “töredezettséget”, mintha vágynánk mindent görcsösen lekerekíteni, nem?
  • Igen, mert szeretjük azt hinni, hogy a színház, a film az életnek egy kiragadott szelete – az “unalmas” részek nélkül. Számomra ezek az “unalmas” részek tesznek valamit nagyon élővé. Szeretném ezt ábrázolni, annak tudatában, hogy a színház és az élet esztétikája és hatásmechanizmusai mennyire különböznek, hogy legtöbbször nincsenek drámai csúcspontok, csak néma döntések vannak, ahol valami visszavonhatatlanul elcsúszik.

©Véner Orsolya

  • “Az unalmas részek nélkül”-ről jut eszembe? Merthogy lehet, hogy az unalmasnak gondolt birkapásztorkodás sem unalmas, és pont erre kell nekünk is rájönnünk nézőként, nem?
  • A két főszereplő, aki ebben nő fel, világ életében csak ezzel foglalkozik, nem érti, hogy a birkapásztorkodáson kívül mi mást lehetne csinálni? És egyszer csak megérkezik egy vadidegen, aki eddig soha sem látott még birkát sem, és ő  rácsodálkozik mindennek az izgalmára, sokrétűségére. Mert ennek az idegennek a gyermekien naiv perspektívájából minden hirtelen érdekessé válik, az evidenciából meglepetés lesz. Számomra pont ez a gyermeki perspektíva fontos ebben a történetben, amelynek főszereplői maguk is gyerekek még, csak a szülők halála  miatt nagyon gyorsan, kényszerűen fel kellett nőniük, félig tudatosan kiölve magukból a mindenre rácsodálkozni, rákérdezni tudás képességét. Ezt a magukból kinevelt hozzáállást, világlátást hozza újra közéjük ez az idegen, teremt számukra lehetséges kiutat a magányuk fásultságából.

…Hedda Gabler, amit évente legalább kétszer elolvasok, most még a nagyon távoli jövőbe tenném magamtól… (…)szerintem nem érdemes ilyen anyagoknak a legkisebb bizonytalanság lelkiismeret-furdalásával nekimenni. Mert ezek a bizonytalanságok egyszerűen  elrejthetetlenek a színpadon, ki fognak bukni.

  • Kikkel szeretnéd színre vinni ezt a darabot?
  • A két lánytestvért, Annát és Becky-t  Bata Éva és Rainer-Micsinyei Nóra fogják játszani. Őket egyszer egy váratlan terasz-bulin láttam együtt fagyit enni. Annál viccesebbet, szórakoztatóbbat keveset láttam eddig az életben. Volt köztük valami olyan szeretet-agresszió, ami csak két lánytestvér között tud létrejönni, az a “fel ne vedd a ruhámat, mert az neked sokkal jobban áll!” típusú. A két lány fiútestvérét, Bent, Hajdu Péter fogja alakítani, ez a fiú görcsösen próbál elmenekülni a család már-már predesztinált magányosságából. Van a három testvérnek egy nagyapja, Mick, akinél már pont annyi a baj a fejében, hogy tudja, hogy van, de nem tudja, mi az, ezt Dióssy Gábor formálja majd meg. Az egyszerűen csak Guy (srác) nevű idegen Baki Dániel lesz – vele végigdolgoztam az egyetemi éveket, azóta se engedtük el egymás kezét, remélem, ez még sokáig így lesz, mert az a fajta színészi alázat, amivel ő dolgozik, az valami egészen lenyűgöző. Itt egy picit kitérek a stábra is, mert szeretném hangsúlyozni, hogy egy ilyen – használjuk ezt a bár nagyon terhelt, de talán eklatáns szót – “alternatív” produkció megvalósításához óriási csapatmunkára van szükség. Szóval a látványt Csomor Katerina és Szabó Márton István tervezi, asszisztensi segítséget nekem és nekik mind operatív, mind művészi jelleggel Tóth Hajnalka fog nyújtani, a produkciós vezető pedig Gáspár Anna.
  • Hallgatva most téged, neked egyfajta “ars poeticád” is egyben ez a töredezettség, amely az unalmas részekben nem unalmasat lát, hanem valami esszenciálisat, nem?
  • …vagy legalábbis olyasmit, ami mostanában nagyon foglalkoztat, hisz az ars poetica fordulat egy huszonöt éves ember szájából kimondva még talán kissé korai. Az eddigi munkáimban is mindig a két ember közötti dialógus dominált, mert mindig ámulatba ejt, hogy egy-egy ilyen “egyszerű” beszélgetés kölcsönösen mennyi titkot tartogat a másik számára. Nincs annál kiapadhatatlanabb drámai helyzet az életben, mint amikor két ember beszélget egymással, mert nem látsz a másik fejébe, és annyi tényező van, annyi, ami egy választ megformál, hogy ezeknek a folyamatoknak a feltárása remek színészi és rendezői feladatot rejt. És ehhez még fény, zene sem kell. Csak két ember, aki tele van ellentmondással – ahogy ez a lánytestvér pár is, akik még gyerekek ugyan, de mégsem lehetnek azok, hisz idő előtt fel kell nőniük. Az öccsük is, aki bármit szívesebben csinálna, a pásztoréleten kívül, de képtelen elhagyni a földet, ami a lába alatt van. Ahogy Guy, a hozzájuk érkező idegen élete is egy konstans ellentmondás, mert eljött a hazájából, hogy a családján segítsen, és a hiányuk miatt olyan életet kell élnie, amihez semmi köze sincs igazából.

©Véner Orsolya

  • Vajon mi lehet a mögött, hogy mostanában az ilyen, két-két ember között zajló drámák vonzanak?
  • Ezeket érzem magamhoz közelállónak, azt hiszem, hogy nagyon nehezen tudnék valami olyanról írni, beszélni és olyasmit rendezni, amit nem éreznék megfoghatónak. Egyszerűen még nem vagyok elég profi. Vagy óvatos vagyok. Inkább nyúlok ezekhez a mikrószituációkhoz, amelyek mellettem vannak, és nem folynak ki a kezemből. Bármennyire is szeretnék egyszer majd olyan nagy műveket színpadra vinni, mint például a Hedda Gabler, amit évente legalább kétszer elolvasok, most még a nagyon távoli jövőbe tenném magamtól, mert olyan hatalmas háttér tudás kell hozzá az életről, ami most még nekem érthető módon nincs meg, talán nem is lehet meg. Az egyetemességét, esszenciáját persze végtelenül átérzem, de szerintem nem érdemes ilyen anyagoknak a legkisebb bizonytalanság lelkiismeret-furdalásával nekimenni. Mert ezek a bizonytalanságok egyszerűen  elrejthetetlenek a színpadon, ki fognak bukni.

Nincs annál kiapadhatatlanabb drámai helyzet az életben, mint amikor két ember beszélget egymással, mert nem látsz a másik fejébe, és annyi tényező van, annyi, ami egy választ megformál, hogy ezeknek a folyamatoknak a feltárása remek színészi és rendezői feladatot rejt. És ehhez még fény, zene sem kell. Csak két ember, aki tele van ellentmondással…

  • A mikrószituációkat miért  érzed magadhoz  közelinek, mi miatt bírhat most számodra és mások számára is üzenet értékkel?
  • Szeretem azt vallani, hogy csak olyan történetet érdemes igazán elmesélni, megírni, amelynek az el nem mesélése vagy meg nem rendezése miatt fizikai fájdalmat érzel. Ezeket a történeteket érzem most ilyennek – és remélem: ahogy engem is felszabadít egy-egy ilyen történetnek az elmondása, úgy  másokra is hasonló hatással lesz. A többi munkámat is szeretem úgy alakítani, gondolok itt az alkalmazott művészetre,  hogy olyan viszonyom legyen velük, ami nem engedi, hogy mondjuk az Instagram végiggörgetése izgalmasabb legyen. Az üzenet szót nem használnám, inkább összetett mondatok ezek, rengeteg csak-kal, meg de-vel, pár emiatt-tal, és egy végül-lel, talán, mint az élet. Felszabadító lehet, hogy bár lehetne a mi életünk is, szerencsére nem az.

Csatádi Gábor

©Véner Orsolya

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: