…amit a másikban látunk…

2019. július 9. 15:54

…az mind rólunk szól, legfeljebb nem tudunk róla – szerencsénkre. Avagy szerencsétlenségünkre a tükröt nem vesszük észre, a másik önkéntelen tükörtartását. Bár ez a “szerencsétlenség” egy vígjáték esetében a legfrappánsabb, legelengedhetetlenebb szerencse, melyből az összes többi vagy következik vagy nem. William Shakespeare Tévedések vígjátékát Dicső Dániel rendezte a 3K Kaszásdűlői Kulturális Központ előtti térre tűzrőlpattantan is érzékeny, humorában sem könnyűvérű,  igényesen pajzán komédiává, ahol semmi sem az, aki, ami. Azaz  pontosan az, csak észre kell venni a tükörtartást, avagy az ikerség kettőzöttségét, mert mi mind egymás és önmagunk “ikrei” vagyunk.
Persze itt, Efezusban, a panelházak között, a lábnyi magas színpadon nincs idő ily elmélyült filozofálásra a zártszelvényekből álló téglalapok egymáshoz illesztett díszletei között (díszlet: Horváth Jenny), melyekre fóliát feszítettek, vagy soraiba forgóajtót nyitottak. Pici a tér, de kellően zegzugossá lett így – galériát és rá fel- és levezető lépcsőt társítva hozzá – a még teljesebb kavarodáshoz. Mely kavarodás megalapozásához Adriana (Tenki Dalma) és a szirakúzai Antipholus (Vizi Dávid) házastársi civakodásai teremtenek gyorsan vehemenssé váló felvezetést. A Nádasdy Ádám fordítás ehhez vaskos, pajzán, életszerűen mindennapi trivialitást magától érthetően kölcsönöz is.

Tenki Dalma finom, érzékeny lényéből minden egyes fúriához méltó tiráda, düh-zuhatag úgy ömlik az Antipholus fejére, hogy Adrianáját első pillanattól hatalmas potrohú, házisárkányként érezzük magunkkal szemben, aki mellett fülünket-farkunkat papucsférjjé avanzsálva inkább behúznánk magunk is. Szinte bőszíti, hergeli tovább Vizi Dávid szirakúzai Antipholusa ezt a vérbő mentalitását a nyugodt, békés, sziklaszilárd öntudatosságával, mert nem hagyja magát kibillenteni felesége tűzet okádó stílusától – pedig megtehetné…

Szabad, egészséges énképpel bíró Antipholusa egyetlen dologgal lázad mindez ellen: elindul megkeresni Efezusba ikertestvérét, akit szintén Antipholusnak (Vizi Dávid) hívnak. Ahol az elkövetkezendő kavarodásnak “megágyaz” a két ikertestvér apjának, Égeonnak (Dézsy Szabó Gábor) drámai elbeszélése, melyben elmeséli Solitusnak, Efezus hercegének (Márfi Márk), hogy a két testvér (a két Antipholus) és a két vásárolt, szolgájuknak szánt iker, a két Dromio (Hajdu Tibor) és a gyermekei anyja, Emília (Kerekes Valéria) miként szakadtak el egymástól sok-sok évvel ezelőtt egy hajótörés alkalmával.

Dézsy Szabó Gábor gyűrött, elárvult roncsként rajta csüngő balon kabátban úgy meséli el e családi tragédiát, hogy abba mindnyájan bele rendülünk, átérezve az elveszettség, a reménytelenség, elszakítottság semmivel sem enyhíthető megrázkódtatását. A feneketlen, fékevesztett komédia kellős közepén egy igazi dráma, mely csak tovább srófolja a komédia erezd el a hajam jellegét.

Márkfi Márk tűzpiros öltönyében, a galériáról letekintve, ettől a mély érzelmekkel, csüggedtt lemondással csordultig átitatott vallomás mesétől megenyhül: egy napra felfüggeszti az Efézusba érkező szirakúzaiakra váró halálos ítéletet – egy napnyi idő, hogy Égeon megtalálja gyermekeit, szolgáit.
Mire elég egy napnyi idő? Dicső Dániel most is pazarul vizsgázott Shakespeare-ből, és pazarul ráérzett ennek a nem túl elmés, szürkeállományt csak minimálisan igénybe vevő Shakespeare-darabnak az elevenül lüktető, könnyeden komoly, komolyan is gyermekded “ütőerére”. Ikerség, egyformaság, ahol az identitás nem a szereplők sajátja, hanem a velük beszélő rokonaik megítéléséből, “fejükre olvasott”, valósnak vélt sérelmeikből születik.

Efezusnyi birodalom, ahol mindenki az önigazságait darálja gombnyomás nélkül is – sem ideje, sem hajlandósága, hogy a sablonszólamait pár percnyi gondolkodás erejéig felfüggessze, hogy lehetőséget adjon ezáltal az “igazság” megismerésére, arra, amire valószínűleg gondolkodás nélkül is rájönne, hisz napnál áttetszőbb. Hiába, az efezusi birodalmak ország- és világszerte így működnek, pont ez tartja életben őket, így gazdagodnak kereskedelemből, avagy a mindenki mást bárgyúnak néző, populista szólam-kereskedésekből.

De valljuk be: ha nem így tennének ebben a Shakespeare-vígjátékban, akkor tíz perc után vége lenne az előadásnak, ám még csak most kezdődik  igazán – és ez most nem riogató fenyegetés, hanem mert ez egy igazi ereszd el a hajam komédia-téboly. Ahol a szirakúzai Antipholus a rövidebbet, az efezusi Antipholus pedig a hosszabbat, a kedvezőbbet húzza. Ugyanígy Hajdu Tibor Dromiója is, mert minden félreértésnek akad egy “naposabb fele” is, ahol csak tárt karokkal kell fogadni azt, ami az ölünkbe pottyan. Hajdu Tibor mindkét Dromio szolgája most persze csak a fekete levessel teli tálakat kanalazhatja – de  gyors beszédű, mozgású pergése-forgása igazi keljfeljancsivá teszik, akit öröm nézni, és még nagyobb öröm, ha azt tapasztaljuk majd napok, hetek múlva magunkon, hogy egészen egyszerűen és frappánsan zseniális “életszeretetéből”, “filozófiájából” ránk is át- ragad valami.
Hisz ez alatt az egy nappalnyi idő alatt annyi minden történik, hogy csak kapkodjuk a fejünket, ahogy Georgita Máté Dezső Angelo ötvösmestere vagy épp Kurtizánja is csak kapkodja – az Antipholus által rendelt, de az efezusi Antipholus által ki nem fizetett ékszere folytán – a fejét, ám ezt csak tovább fokozza értetlenkedve is öntudatos, travikat is megszégyenítő csípőmozgású Kurtizánjának nehezen feledhető, ámulatot és harsányságot támasztó jelenléte.

Pont úgy, ahogy Adriana lánytestvérének, Luciánának (Eke Angéla) a mindig a testvére nyomában járó, kezében kis, zöld műanyag békát szorongató, mindenre élettelien rákontrázó, sivalkodó izgágasága is egy külön univerzumot teremt – a feneketlen félreértés-téboly közepette a gyermekien  gyermeked szerelmi vágyakozást.

Ami sok, az sok: persze ezen mi, nézők előre nevetünk – ha már magunkon nem akarunk -, nevetünk, mert eme tíz perc alatt rendbe tehető, önigazságuk hajtogatásaiba belehülyült efézusi hülyeség fergeteget nem is tudnánk másként elviselni. És soknak sok azért is, mert a félreértéseken alapuló shakespeare-i tirádákat lehet, hogy érdemes lett volna meghúzni másfél-két strófányival (dramaturg: Deés Enikő), hisz így néha a hatás fokozása helyett inkább szükségtelenül lassítják  a színpadi játékot. A dráma elé és végére írt “prológus és epilógus” jellegű drámaszöveg viszont egészen mestermunkaként simul össze a Nádasdy-fordítással.

Igazzá lett a képlet ezen Shakespeare-olvasatban is: aki magán nem tud nevetni, pedig ezzel az önironikus lépéssel önmagát is gyógyítaná, fejlesztené – az a másikon nevet. Depláne akkor, amikor az efezusi Antipholus Vizi Dávidja végső kétségbeesésében a Hercegnek panaszolja el az elmúlt óráinak fergetegesen vicces, röhejességében mégis fájó, méltatlan helyzetekbe hozó sérelmeit. Olyan át- és megéltséggel, amolyan egyetlen épelméjű a bolondokházában vehemenciával próbálja magyarázni az ép ésszel felfoghatatlant, hogy abba mi magunk is beleszédülünk – és eme szédüléstől egyszerre eszmélünk könnyeink között röhögve, sírva.

Mégsem lesz hepiend, bár a család egyesül a nap végére, a testvérek találkoznak, Égeon felismeri az efézusi zárdafőnöknőben Emíliát, akitől szintúgy elszakította az az egykori hajótörés. Dicső Dániel rendezésében minden hátborzongatóan vicces, akár a zseniálisan eltalált, döntően ütőshangszerekkel megszólaltatott zene(Kéménczy Antal). Vashordók, szilofon az ütések “áldozata, amely egyszerre teremt elgondolkoztató pauzát, és erősít, fokoz hangulatot. És ebben a hátborzongató viccességében e rendezés hátborzongatóan igaz is: az önmagadról kialakított kép, saját identitásod jobb, ha tőled származik, hisz minden más esetben efézusi téboly áldozatává lehetsz, leszel, ha akarod, ha nem. És jól tudjuk: minden, mindig, mindenhol, pillanatok alatt Efézussá lehet, ha akarjuk,  ha nem.
(2019. július 6., 3K-Kaszásdülői Kulturális Központ)

Csatádi Gábor