Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nem olyan mélységben éljük meg már az emberi viszonyainkat, így lazul a felelősségünk is egymás iránt…” – interjú
“Nem olyan mélységben éljük meg már az emberi viszonyainkat, így lazul a felelősségünk is egymás iránt…” – interjú

“Nem olyan mélységben éljük meg már az emberi viszonyainkat, így lazul a felelősségünk is egymás iránt…” – interjú

2019. július 9. 00:18

Ma, július 9-én láthatjuk a Spirit Nyári Játékokon Tom Lycos-Stefo Nantsou Kövek c. drámáját a Spirit Színházban Czeizel Gábor rendezésében. A darab két főszereplőjével, Shy-jal és Yahoó-val, Magyar Vazullal és Szőke Olivérrel beszélgettünk unalomról, a mások előtt felvágni akaró heccekről, a következményekkel számolni nemtudásról, a mai kamaszok elveszettségéről, a felelősség hiányáról, egy a pillanatait megélni nem tudó korról és persze a köveket mégsem dobáló kivételekről…

  • Ha azt halljátok, hogy unalom, mi jut elsőként az eszetekbe?
  • Olivér: Nem szoktam unatkozni, nem is ismerem, milyen az. Nem telik el nap, hogy ne írjak verset, dalt, a furcsasága ugrik be elsőként az unalomról. Nem tudom elképzelni, hogy milyen is lehet az – emiatt szerencsésnek is érzem magam.
  • Vazul: Hasonló cipőben járok ezzel én is: sok az elfoglaltságom, minden nap csinálok valami újat. Az idei nyáron jó ha lesz öt, egybefüggő öt napom, amikor el tudok menni nyaralni, ezért az unalomról az jut eszembe – legyen olyan jó pár napom mostanában, amikor csak kiülök a teraszra, és csak olvasok.
  • Olivér: Talán tizenéves koromban unatkozhattam utoljára, ilyenkor mindenféle csínytevéseket kitaláltunk a haverokkal – majd ez az időszak el is múlt, amikor jött a színjátszással való komolyabb foglalkozás.

Az elmúlt öt évben harminc hasonló  eset volt, ahol a gyerekek kövekkel dobáltak vonatokat. Ezek mögött valószínűleg rengeteg mentális sérülés lehet, aminek a hátterében a gyerekkel való nem foglalkozás, a gyerek elhanyagolása állhat.

  • A Kövek két srác figurájáról is úgy tűnik elsőre, mintha unatkoznának, ezért aztán mindenféle heccnek vélt dolgot követnek el sorra – milyen ez a két karakter?
  • Vazul: Ezeket a heccnek, jópofának gondolt “poénokat” nem feltétlenül unaloműzésként követik el, inkább kompenzálni szeretnének valamit ezzel.
  • Olivér: A határaikat feszegetik, azt gondolom. Két “sérült” srác, mindketten másként sérültek persze. Yahoo, az idősebbik fiú, kicsit amolyan bandavezér alkat, főleg a nála fiatalabbak körében. Ő az, aki egyedül él az anyjával, aki nem igazán törődik vele, ezért is igyekszik mindenféle stiklivel elterelni a saját figyelmét is arról, hogy mennyire nem érzi jól magát a saját bőrében. Shy macskakínzásban, bokrok felgyújtásában,  mindenféle rosszba való beleheccelésében éli ki a frusztráltságait. Hogy autókat dobálnak kövekkel az is abból fakad, hogy minél inkább képes legyen elfelejteni önmagát. Ahogy szintén sokat elárul, ahogy a tizenhárom éves Shy a nála két évvel idősebb Yahoóval barátkozik -valószínűleg Shy a saját korosztályában nem tud kapcsolatokat létesíteni, vagy éppen ezáltal szeretné felhívni magára a figyelmet. Shy egy “bandához” szeretne tartozni, miközben nem is igazán tudja még eldönteni tisztán, hogy mi a jó vagy rossz.

©Gyöngyösi Hunor

  • Mi miatt lehetnek ők ennyire frusztráltak?
  • Vazul: Hatalmas mértékben kihat a gyerekre az, ahogy őt a családban nevelik, az, amit otthon lát. Szülei kitömik pénzzel, ám ezen túl  nem igazán törődnek vele.
  • Olivér: Ez egy valóságban megtörtént, ausztráliai esemény, ám ilyen köveket dobálós, balesetet okozó történetekkel telis-tele az internet. Nem egy ilyennel összefutottam a szerepre készülve.
  • Vazul: Az elmúlt öt évben harminc hasonló  eset volt, ahol a gyerekek kövekkel dobáltak vonatokat. Ezek mögött valószínűleg rengeteg mentális sérülés lehet, aminek a hátterében a gyerekkel való nem foglalkozás, a gyerek elhanyagolása állhat.
  • Olivér: Többször el is hangzik, ahogy az anyja  kinyilvánítja, hogy Yahoo mindenhez tök hülye! Frusztrációjának egyik oka ez is lehet, ezért aztán folyamatosan menekül is ebből az otthoni környezetből. És bandavezért játszik legalább a nála kisebb Shy-vel – ugyanúgy, mint Shy, ő sem tud a saját korosztályával kapcsolatokat építeni.
  • Hiányzik a pozitív minta, a visszacsatolás, nem?
  • Olivér: Igen, elfogadta, hogy ő “hülye”, ezért aztán nem is akarja sokra  vinni ebben az életben. Elfogadta, hogy neki ez a “sors” jutott – ezért nem is vágyik többre, csak hogy ezek által a cselekedetek által csökkenthesse az egyéb frusztrációit.

Ez az előadás nem kínál megoldásokat ahhoz,  hogyan csináljunk, illetve hogyan ne csináljunk bármit is. Inkább csak segít elgondolkoznunk azon, hogy mindig, mindennek van következménye!

  • A saját korosztályotokban találkoztatok már ezzel a viselkedési formával?
  • Vazul: Amikor annyi idős voltam, mint a darabban Shy, sokszor barátkoztam én is nálam idősebbekkel. Spanyolországban nőttem fel – fél éves koromban mentünk ki, és amikor hazajöttünk, nem nagyon tudtam magyarul, nem tudtam megtalálni emiatt a saját korosztályommal a közös hangot, ezért is barátkoztam egy időben nálam idősebbekkel. Ahogy Shy, úgy én sem voltam jóba tizenhárom évesként egy ideig a saját nevelőapámmal. Shy-t úgy tudom elképzelni, mint akivel az apja, aki konzervatív, kissé vonalas elvek szerint él, nincs megelégedve.
  • Olivér: Bennem van mindkettőjükből – Yahooból és Shy-ból is. Győrben nőttem fel, tizenhat éves koromban kerültem Budapestre. Egy katolikus gimnáziumból egy művészeti szakközépiskolába, ami már a profilját tekintve is merőben más, mint egy egyházi középiskola. Az egyházival szemben ebben a középiskolában mindenki minden este bulizott, könnyűzenei koncertekre járt, sokan dohányoztak. Számomra ez az időszak szólt arról, hogy csak azért, hogy befogadjon az új közösség, elkezdtem én is úgy viselkedni, mint a többiek. Ez pontosan az a viselkedés, amit Shy is tesz – mindenbe belemegy,  csak azért, hogy érettebbnek tűnjön a többiek szemében.
  • Mi lehet ebben a darabban az igazi tragédia szerintetek?
  • Vazul: Túl sok tragédia van ebben a darabban ahhoz, hogy rá lehessen bökni egyre, hogy az lenne a legnagyobb. Talán mégis az, ahogy Shy-t ez az egész érinti: milyen hatással lesz mindez rá, hogyan fog ezt követően felnőni, milyen “stigmákat” kell ennek következményeként a későbbiek során magán hordoznia. Hisz mégiscsak megöltek egy embert, akinek már felesége is van. Illetve ott van nem kis mértékben a szülők felelőssége – ez egy ifjúsági, színházi nevelési modullal is egybekapcsolt előadás nem véletlenül.
  • Olivér: Számomra talán mégis az a “legmélyebb tanulsága”, hogy minden egyes döntésünkért, legyen az jó vagy rossz, vállalnunk kell a felelősséget. Itt van ez a csínytevés: dobáljunk köveket az autókra, csak úgy, mert az olyan jópofa, de aztán annak a következményeit is vállalni kell, és azokkal a következményekkel együtt is kell tudni élni az életünk további napjain. Azaz: mielőtt bármi jópofaságnak gondolt dolgot tennénk,  előtte inkább háromszor gondoljuk át.
  • Vazul: …és nemcsak felnőtt korban, hanem már gyerekként is.

©Gyöngyösi Hunor

  • A mai tizenkét-tizenhat éves korosztálynak miért lehet nagyon kézzelfogható, mellbevágó ez a Kövek előadás?
  • Vazul: Ez az előadás nem kínál megoldásokat ahhoz,  hogyan csináljunk, illetve hogyan ne csináljunk bármit is. Inkább csak segít elgondolkoznunk azon, hogy mindig, mindennek van következménye! Akkor is, ha az csak egy jó heccnek, poénnak tűnik, olyannak, amivel fel lehet vágni az osztálytársak előtt, menőnek lehet általa tűnni.
  • Olivér: Pont ez a korosztály a leginstabilabb. Elkezdenek nyitni a világra, ám még nagyon labilis a személyiségük. Érzékenyen reagálnak még a dolgokra, túlérzékenyen is, nincsenek még igazán tisztában azzal, hogy egy-egy cselekedetüknek milyen súlya is van valójában. Ez a darab segíthet szembesíteni őket azzal, hogy ha valamit nem gondolnak át kétszer is, mielőtt megteszik, akkor könnyen járhatnak úgy, mint Shy vagy Yahoo – mert itt ezt a kődobálást bármi mással is be lehet ám helyettesíteni.

…gyengültek az emberi kapcsolatok, cserébe a neten rengeteg szarság van fenn…és a gyerek azt látja, azt követi. Csak ezek sem a “pillanatot”, sem az emberi viszonyokat nem pótolják.

  • A mai tizenéveseknek az a szó, hogy felelősség, mit jelenthet?
  • Vazul: Most kevésbé tűnik fontosnak számukra a felelősség, mint akár nyolc-tíz évvel korábban, azt érzem. Nekem is van három öcsém, és tőlük hallom, hogy már nyolcadikos korukban a diákok mindenféle tudatmódosító szert használnak. Ilyen azért a mi akkori “időnkben” még nem volt – nem véletlenül ez a darab egyben társadalomkritika is. Ebben nyilván benne van az is, ahogy egy központosított intézmény vezet egy adott iskolát, ahogy a szülők ma nevelik a gyerekeiket – mindezek persze kölcsönhatásban is vannak egymással. Nincsen jövőképük, sokkal inkább a mának élnek, ezért aztán minden hülyeséget kipróbálnak.
  • Olivér: Fellazultak mára a szabályok, az azok tisztelete. A felelősségtudat maga pedig kezd eltűnni. A közösségi média erre a korosztályra tud hatni a legszerencsétlenebbül talán. A pozitív példák, megerősítések terén sem a média, sem a “példaképek” nem járnak elöl manapság.
  • Nosztalgikus romantikával olvastam a Kövek színlapján azt a szót: együtt lógtak…- ma már nem “divat” délután kettőtől este tizenegyig egy szökőkút mellett együtt lógni, max. mindenki együtt, de külön-külön lóg “közösen” az okostelefonján…
  • Olivér: …mert nem igazán vagyunk már jelen a pillanatban. Nem olyan mélységben éljük meg már az emberi viszonyainkat, a találkozásainkat, így lazul a felelősség egymás iránt is, a saját dolgaink iránt is – ez lehet talán a kulcsa ennek a mostani állapotnak.

©Gyöngyösi Hunor

  • Vazul: A szülők már egyre kevésbé igyekeznek oda, arra hatni, hogy házon kívül milyen baráti társaságot választ a gyerekük. Hisz ha jó társaságban vagy, akkor az legalább olyan mértékben hat rád, mintha otthon látnál, tanulnál, “nevelődnél”, mint az, ha éppen rossz társaságban vagy. Nemcsak akkor kell nevelni a gyereket, amikor együtt vagyok vele, hanem  nagy odafigyeléssel terelgetni kell arra is, hogy milyen társaságban töltse inkább az idejét. A mai szülők azok, akik “első generációsai” voltak az induló közösségi médiának – amiben ahogy ők felnőttek, azt és úgy adják tovább… Valószínűleg már nekik is egészen más, sajátos kapcsolatuk volt és van a pillanattal, annak megélésével.
  • Olivér: Nagyon gyorsan történtek bizonyos technikai, életmódbeli változások, és a lelkünk nem tudott lépést tartani ezzel, persze könnyen lehet, hogy nem is kell, nem is lehet “lépést tartani”. Láttam már nem egy nyolc év körüli kisgyereket, akinek már okostelefonja van…

Ilyen azért a mi akkori “időnkben” még nem volt – nem véletlenül ez a darab egyben társadalomkritika is. Ebben nyilván benne van az is, ahogy egy központosított intézmény vezet egy adott iskolát, ahogy a szülők ma nevelik a gyerekeiket – mindezek persze kölcsönhatásban is vannak egymással. Nincsen jövőképük, sokkal inkább a mának élnek, ezért aztán minden hülyeséget kipróbálnak.

  • Vazul: …gyengültek az emberi kapcsolatok, cserébe a neten rengeteg szarság van fenn…és a gyerek azt látja, azt követi. Csak ezek sem a “pillanatot”, sem az emberi viszonyokat nem pótolják.
  • Olivér: A mi generációnk még érti azt, hogy jelen pillanat – amiből a felelősség is ered, következik – de az utánunk jövők már nem, már nagyon nem.
  • Vazul: Mindig vannak kivételek, de általánosságban sajnos ez igaz.

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: