"...az ember arra fejlődött ki, arra szocializálódott, hogy emberekre reagáljon és ne képernyőkre, kommentekre..."

2019. július 11. 13:10

Mától pörög fel igazán az idei Bánkitó Fesztivál, a szervezők közül a cult és civil, illetve a közélet és tudományos programok koordinátoraival, Lőrinczy Liával és Czabán Samuval beszélgettünk buborékokról, saját, egymástól elszeparált mikróvalóságainkról, az idei fesztivál „önkritikájáról”, az online világ megabuborékjáról, a komment háborúk helyett itt kapott „offline” térről és a másikat is érzékelni, megérteni, megismerni akaró mikróvalóságainkról…

Melyikőtöknek melyik élménye jut eszébe, amikor azt hallja: buborék?

Lia: A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem, művészcsaládban nőttem fel, és így már egész korán megtanulhattam volna, hogy az én mikróbuborékom nem a másik valósága – én azonban ezt csak képzőművészetis koromban ismertem fel igazán. Sokan azt gondolhatnák, hogy a képzőművészeti “hipszter” világa és a Bánkitó buboréka között egészen nagy lehet a hasonlóság. Mikor később egy munka kapcsán elkezdtem sokat vidékre járni – de persze most nem a centrum vs. periféria oldalról szeretném megközelíteni a buborék-hatást -, én igazán itt tapasztaltam meg, hogy mennyire más valóságok is léteznek. Ezért is határoztam el, hogy nagyon szeretnék idén kitörni a saját valóságomból, buborékomból! Annak ellenére is, hogy a Bánkitó stábjában nem határoztuk meg, hogy törj ki vagy épp maradj benne a buborékodban, hogy most melyik módon is érezd jól magad – ez az, amit mindenkinek magának kell éreznie. Ettől függetlenül az elkövetkezendő négy napban az a mottóm, hogy kifelé a buborékomból!

Samu: Az emberi percepcióink döntően meghatároznak bennünket: a buborékok egyfajta filterek is, melyeken keresztül a valóságot látjuk. Ugyanazt a realitást teljesen eltérően érzékeljük.

Szeretjük magunkról azt hinni, gondolni, hogy nyitottak vagyunk, persze az kérdés, hogy valójában mennyire is? A civil- kult. programjai a fesztiválnak egyfajta értelemben “ember kísérletek” is arra, hogy mennyire tudnak, akarnak a fesztiválozók másnaposan, esetleg kialvatlanul eljönni egy-egy ilyen programra. “Papíron” nyitottak vagyunk, és igyekszünk a sztereotípiáinkat meghaladni.

…a buborék persze a másiktól elzárt, de jó látni, hogy ezeken az elzárt, önmagukba zárt világokon – mint a szappanbuborékokon is akár, megcsillan a fény…

Lia: …ám ha két ilyen szappanbuborék egymáshoz ér, akkor nagy valószínűséggel mindkettő kipukkad.

…vagy lesz belőle egy még nagyobb….

Samu: A buboréknak nem csak negatív tartalma van. Nem az a baj, ha a magunk buborékaiban élünk, hanem az, ha még időnként sem tudunk kilépni ezekből a buborékokból – hisz ezekből kilépve tudunk csak valamiről “valóságosabb” véleményt alkotni, valamiről igazán, elmélyülten elgondolkodni.

©Keravin Deraton

Talán az elmúlt években a Bánkitó Fesztivál a saját mikrobuborékjában létezett valamelyest, így hasznos, ha most önreflexíven nézi magát és a fesztiválozóit körülvevő világot – ez nagyon “progresszív” hozzáállás.

Lia: Nem kevés önkritika is van ebben. Elég csak arra gondolnunk, hogy mi az, amit nap mint nap olvasunk a közösségi médián keresztül, mi az, ami megjelenik a hírfolyamainkban, az mind-mind nagyon megszűrt, egyoldalú, nagyban hozzájárulunk így akaratlanul a fake news terjedéséhez. Ez egyfajta inspiráció is lehet ahhoz, hogy próbáljunk magunkba nézni, amennyire lehet.

Hogyan segítheti ezt a magunkba nézést az idei Bánkitó buborék tematikája?

Samu: Próbáltunk olyan embereket hívni, akik rálátnak másik buborékokra, vagy más és más buborékoknak a képviselői. Szervezőként nehéz ilyesmit megvalósítani, mert sokan vannak, akik nem akarnak a másikkal leülni beszélgetni, nem látják ennek a műfajnak az értelmét. Ebben – a buborékok “összeeresztésének” eredményessége, értelme tekintetében – nincsen is igazán konszenzus. Van, aki teljesen nyitott, és van, aki viszont maximálisan elzárkózó e téren. Lesz például, hogy az önkormányzati választások kapcsán lejön majd a fesztiválra egy ember a Nézőpont és egy a Republikon Intézetből, – így lehet majd látni két egymástól eltérő véleményt. Rengeteg ilyen eseménye lesz az idei fesztiválnak, amelyen egymástól eltérő látásmódok találkoznak majd.

Létezünk ebben a “szuperkaotikus” világban, amelyről nem tudjuk, hogy vajon harminc év múlva lesz-e még, vagy elpusztul majd.(…) – és mindezen bonyolultság, kihívás tetejében még fogadjuk el azt is, hogy az a valóság, amit látunk, az csak egy a többi más valóságok között? – ez az, ami ösztönösen védekezést indít el bennünk, emberi sajátunk. Nehéz feldolgozni hogy még a buborékunkat is el akarják venni tőlünk – igényünk van arra, hogy valami stabilitás legyen körülöttünk.

Lia: A civil,illetve a kulturális programok között megjelenik az idén az Aszexuálisok közössége, mely az LMBTQ közösségen belül egy még rejtettebb csoport, nagyon kevesen tudják itthon például, hogy mit is jelent aszexuálisnak lenni. Vagy a “Bárcsak a testedbe születtem volna” program keretében a transzszexuálisok közössége lesz megismerhető, hisz ők is egy nagyon félreismert, félreértett része a társadalomnak – sokaknak fogalmuk sincsen róluk, holott ők is egy olyan közösség, amelyik szintén becsatornázódik a mi kis mikróbuborékjainkba, pedig lehet, hogy nem is tudunk róla. Mert sokszor a saját mikróbuborékjainkon belül is van mit felfedezni!

Hogyan látjátok: a fesztiválozók “korosztálya” mennyire nyitott a saját buborékban létezése mellett a másik buborékának a megismerésére, a másik buborékjához való csatlakozásra?

Samu: Ezt igazán csak a fesztivál végén fogjuk majd látni a részvételből, a visszajelzésekből. Mindenkiben van valamiféle nyitottság és zárkózottság is, ez egy olyan fajta “kettős természet” ebben a kérdésben, ami végeredményben, lássuk be: feloldhatatlan. Mindig van, ami iránt érdeklődsz, amit szeretnél elmagyarázni a másiknak, de egyszersmind “félelmetesek” is azok az információk, amelyeket a tőled eltérő másiktól hallhatsz, ezért haragot, dühöt vált ki belőled. Az ilyen kettősségek mindegyik generációban ott vannak, ezért is gondolom, hogy iszonyatosan nehéz ezzel megbirkózni. Az új generációknál nehezíti a helyzetet, hogy az információink döntő többségét az online térből szerezzük, ez a fajta tér pedig végtelenül filterezett, szűrőkkel teli.

©Keraton Deraton

…hisz az online világ maga a legnagyobb buborék….

Samu: Ezért is jó a Bánkitó Fesztivál, mert ez egy “offline” tér, teljesen más komment háborúzni valakivel, és egészen más élőben odamenni a másikhoz, és így vitatkozni. Szombaton például a “Kötött fogás” vendége lesz Vona Gábor – bár lehet, hogy ez sokakban ellenérzéseket kelthet –, oda tudsz menni, élőben meg tudod ismerni, meg tudod kérdezni. Egy ilyen “offline” helyzet sok mindent megnyithat, nyitottabbá tehet mindannyiunkat.

Lia: Szeretjük magunkról azt hinni, gondolni, hogy nyitottak vagyunk, persze az kérdés, hogy valójában mennyire is? A civil- kult. programjai a fesztiválnak egyfajta értelemben “ember kísérletek” is arra, hogy mennyire tudnak, akarnak a fesztiválozók másnaposan, esetleg kialvatlanul eljönni egy-egy ilyen programra. “Papíron” nyitottak vagyunk, és igyekszünk a sztereotípiáinkat meghaladni. A fesztivál közönsége egyre fiatalodik: hetven százalékban huszonkét év alattiak látogatják a Bánkitót, és ez az arány minden évben egyre nagyobb. Ha valaki eljön egy ilyen fesztiválra, mint a Bánkitó, az már eleve feltételez valamilyen nyitottságot.

Ahogy itt a tó is egy “buborék”, és számtalan más is van még itt, amiben élünk, ami mind, mind ehhez a buboréksághoz kapcsolódik, és iszonyatosan aktuális. A nagyszüleimen látom például: felnőttek, hittek, volt egy meggyőződésük, hittek valamiben, remélték, hogy jobb lesz. Nagyon nehéz a saját meggyőződésedet, a saját gyerekkorodat, azt, ahogy a nagymamád a töltött káposztát csinálta – megváltoztatni.

Mitől, mennyivel lehet működőképesebb egy “offline” buborék, mint egy online?

Samu: Mert látsz, hallasz, érzel, “tapinthatsz” egy másik emberi lényt, mert ott van melletted a maga aurájával! Mert az ember arra fejlődött ki, arra szocializálódott, hogy emberekre reagáljon és ne képernyőkre, kommentekre – így vagyunk kódolva.

Lia: Egy emberi katasztrófáról, tragédiáról látott videó tudat alatt is összekapcsolódik bennünk azzal ma már, mintha egy fikciós filmet látnánk. Ezért nem is igazán tudja megugrani már az ingerküszöbünket.

Milyen “készségünk” hajlamosít arra, hogy a mi saját buborékunkat tartsuk az egyetlennek, nem is igazán figyelve a többi százezernyi, milliárdnyi másik, mellettünk lévő buborékra?

Samu: Létezünk ebben a “szuperkaotikus” világban, amelyről nem tudjuk, hogy vajon harminc év múlva lesz-e még, vagy elpusztul majd. Eközben folyamatosan döntéseket kell hoznunk: Egyetemet, munkahelyet, párkapcsolatainkhoz párt kell választanunk – és mindezen bonyolultság, kihívás tetejében még fogadjuk el azt is, hogy az a valóság, amit látunk, az csak egy a többi más valóságok között? – ez az, ami ösztönösen védekezést indít el bennünk, emberi sajátunk. Nehéz feldolgozni hogy még a buborékunkat is el akarják venni tőlünk – igényünk van arra, hogy valami stabilitás legyen körülöttünk.

Nem lehet, hogy túlontúl biztosak vagyunk magunkban, biztosnak, szilárdnak hisszük, gondoljuk azt, amiben élünk – egy buborékot tartva stabilnak, mozdíthatatlannak?

Lia: …jó, érdekes ez a buborék kifejezés. Amikor az idei fesztivál tematikáján gondolkodtunk, rengeteget agyaltunk – felírva egy hatalmas táblára azokat a dolgokat, amelyek minket érdekelnek, zavarnak, mi az, amit a tavalyi nagyon erős hívószó után ki tudnánk találni – és egyszer csak megfogalmazódott ebből a sok mindenből: ez a rengeteg minden tulajdonképpen megannyi buborék! Ahogy itt a tó is egy “buborék”, és számtalan más is van még itt, amiben élünk, ami mind, mind ehhez a buboréksághoz kapcsolódik, és iszonyatosan aktuális. A nagyszüleimen látom például: felnőttek, hittek, volt egy meggyőződésük, hittek valamiben, remélték, hogy jobb lesz. Nagyon nehéz a saját meggyőződésedet, a saját gyerekkorodat, azt, ahogy a nagymamád a töltött káposztát csinálta – megváltoztatni. És ráeszmélni arra, hogy az nem biztos, hogy pontosan úgy van. Így van ez a saját közegünkkel, buborékjainkkal is: hiába látjuk annak “tarthatatlanságait”, akkor sem tudjuk elfogadni, hogy a saját “hitünk”, meggyőződésünk valamiképp mégiscsak átvágott minket. Mert nekünk az adott buborékaink az otthonaink- ez a túlélési stratégiánk. Ebből eredően azt érezzük, hogy ha ez a mi buborékunk sem “igaz”, akkor egyáltalán mi igaz körülöttünk?! Mégis úgy gondolom, hogy ez az, amiben muszáj lesz változtatnunk!