Home / Megnéztük / Vidnyánszky beugrik a nagybőgőbe
Vidnyánszky beugrik a nagybőgőbe

Vidnyánszky beugrik a nagybőgőbe

2019. július 18. 17:42

Vidnyánszky Attila ötlettelen Csárdáskirálynő-rendezéssel igyekszik irányt szabni a nemzetieschre fazonírozandó Operettnek. A főpróba a Margitszigeten került színpadra.

„Óriási sikerrel mutatták be az új Budapesti Operettszínház első premierjét, a Csárdáskirálynő-t a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. (…) a Nemzeti Színház igazgatója (…) szinte egy egész műfajt újított meg, és a bemutató végén a Margitsziget több ezer nézője ünnepelte az előadást – sokan felállva tapsoltak.” Nem, nem a Szabad Nép egy 1952-es számából idézek, hanem a fő kormánypárti hírportál, az Origo egy műfajilag nehezen behatárolható cikkéből, amely a győzelmi szózatot vegyíti a kritikával és az előadásismertetővel. Hogy ki a cikk szerzője, nem tudjuk meg, már-már megszokott módon csak az „Origo” megjelölést olvashatjuk fölötte, de a kormánypárti médiabirodalom esetén ez mindegy is, hiszen ott egy a tábor, egy a zászló, egy a vélemény.

©Budapesti Nyári Fesztivál

Én magam egyébként a július 12-i, pénteki premier végén azt láttam, hogy az éjjel fél 12 után véget érő előadást követően a nézők nem annyira azért állnak fel, mert annyira elaléltak Vidnyánszky rendezésétől, mint inkább azért, mert sietnek, hogy még elérjék az utolsó nappali járatokat. (A Szabad Tér Színház és a BKV becsületére legyen mondva, külön az előadás végéhez igazított 26-os buszgarmada várta az előadás nézőit.) A már-már pánikszerű roham az utolsóként, mintegy bónuszként elénekelt „Hajmási Péter, Hajmási Pál” előtt elindult, persze a több száz nézőből még így is sokan kivárták, míg az utolsó táncos is levonul a színről.

Amíg az „óriási sikert” mindenki máshogy értelmezi, az, hogy Vidnyánszky Attila egy egész műfajt újított volna meg (na jó, csak szinte), erősen kérdéses, nemcsak a végeredményt látva, hanem a rendezés célkitűzését illetően is. Hiszen Vidnyánszky rendezői programja éppen az volt, hogy visszanyúljon az 1916-os, az egy évvel korábbi bécsi, német nyelvű premier alapján Gábor Andor által magyarított budapesti bemutatóhoz. Vagyis épphogy nem volt cél a műfaj megújítása, ellenkezőleg, vissza akart térni a kályhához.

Bár Vidnyánszky számos operarendezésen van túl, operetthez most először nyúl. Hogy mennyire az ő ötlete volt ez, és mennyire az Operettszínház élére néhány hónapja kinevezett Kiss B. Attiláé, azt nem tudjuk, és nem is annyira fontos. (Kiss B. Attila kinevezéséről és annak módjáról itt írtuk meg a magunk véleményét.) Más kérdés, hogy nem tűnik véletlennek, hogy az Operett élére kinevezett operaénekes, aki balettigazgatóként a kormánypárti sajtó vasöklét, Apáti Bencét vette maga mellé, éppen a kormányhű magyar színház felkent fejedelmét kérte fel, hogy rendezze meg igazgatói működésének első premierjét, hiszen az előadás a Margitsziget után ősszel a Nagymező utcában landol.

©Budapesti Nyári Fesztivál

Bár az előzeteseket olvasva azt hinnénk, az eredeti szent szöveget nem fogják felhígítani holmi modern beletoldások, ilyenek szép számmal megesnek, nem feltétlenül az előadás előnyére. Rossz és közepes nyelvi poénokkal egészül ki a Gábor Andor-féle szövegkönyv, melyeket természetesen jobbára a Bóni grófot játszó Laki Péter ad elő. Egy jó dramaturg talán kiszemezgette volna ezeket a fárasztó hozzátoldásokat, de dramaturgot sajnos nem találunk a színlapon.

Azon kívül, hogy az eredetihez kíván visszanyúlni, mi mozgatta meg Vidnyánszky fantáziáját Kálmán Imre operettjében, kevéssé derül ki. Egyes színészek olykor megjelennek a közönség sorai között, onnan jönnek elő, vagy éppen a kijáratokon távoznak, de hogy ennek mi a funkciója, nem nagyon látszik. Inkább puszta ötleteknek tűnnek ezek, melyek az ötlettelenséget igyekeznek palástolni.

A fő csapásirány láthatóan az, hogy legyen előadva a teljes eredeti, lehetőleg húzások nélkül, legalábbis erre tudok következtetni abból, hogy az egyes jelenetek végtelenül hosszúra nyúlnak. Ha már mertek kortárs poénokat elsütögetni, talán a hosszú szövegkönyvön is húzhattak volna, így viszont kimerítően élvezhetjük Edwin és Vereczky Szilvia szerelmi vergődését.

Mivel a „Hajmási Péter, Hajmási Pál” nem szerepelt a bécsi eredetiben, így ez a dal itt a végére kerül mintegy csakazértisként, és a kerítéssel körbe záruló színpadon megjelennek az első világháború bakái is, lévén a „barométer esőre áll”, vagyis ég a világ. A kor bemutatásának ezt a formáját már láthattuk többször Csárdáskirálynőkben, így itt semmi újat nem kapunk. Ennél merészebb húzásokra nem is vállalkozik Vidnyánszky, például hogy mondjon valami érvényeset is a háború valóságáról. Korfestés ez, semmi más.

©Budapesti Nyári Fesztivál

Ha valami eredeti és hatásos a Vidnyánszky-féle Csárdáskirálynőben, az Cziegler Balázs forgószínpadra applikált díszlete, mely lényegében egy hatalmas gramofontölcsér, amelyre lépcsők futnak fel. Ez látványnak is pazar, az első, az Orfeumban játszódó felvonásban pedig kifejezetten jó díszletelem. A második felvonásban már kevésbé sikerül kihasználni, ugyanakkor van egy nagy hátránya is: túlságosan betölti a színpadot, alig hagyva teret a táncnak, amely így a forgószínpad és a zenekari árok közötti szűk térre koncentrálódik. Tánc egyébként sincs annyi, mint ahogy azt egy Csárdáskirálynőben megszokhattuk, és Bozsik Yvette koreográfiája sem hoz sok újat.

Vidnyánszky rendezése a margitszigeti premieren inkább tűnik letudott kötelességnek, mint egy egyébként jobb pillanataiban látomásos rendező szívügyének. Mikor művészi életművét építgeti, az érinthetetlen magyar klasszikusokból is nagyszerű, modern előadást tud kihozni, lásd a Nemzetiben futó Bánk bánt, mikor azonban a jobboldali politikai–ideológiai, az éppen általa is hirdetett és kötelezőnek kikiáltott elvárásoknak akar megfelelni, ötlettelen, közepes művek kerülnek ki a kezei közül. A Csárdáskirálynő az utóbbi kategória.

2019. július 12., Margitszigeti Szabadtéri Színpad

B. Kiss Csaba

A szerző: B. Kiss Csaba

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: