Most már aztán tényleg (elég) mindegy

2019. július 26. 18:53

…mármint tényleg minden mindegy. A kuszaság körülöttünk arra a szintre jutott, hogy abban a józan, érző, értő ész többé nem vág se rendet, se logikát – kell-e effélét vágni benne egyáltalán? A Gyulai Várszínház és a Sztalker Csoport közös előadását, a Vízkereszt, de amúgy mindegy…-et ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében pont valami ilyen, intencióktól sem mentes, a fékevesztett bolondozással és az értelem tükörtartásával operáló előadást láthattunk az elmúlt hét két estéjén is  Szentendrén. Mert néha a legnagyobb katyvasz közepette ismerni leginkább önmagunkra – persze ebben a mértéket megtalálni sosem hasztalan.
Persze, ahol minden egy hajótöréssel veszi kezdetét, ott az kaotikus keszekuszaság teljesen magától érthetődő normalitás. A teljesen üres színen, melynek csak a mélyén vannak egy sorba rendezett fehér műanyagszékek, hánykolódó hullámzásban táncol, simul eggyé a játszók mindegyike. Az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett darabok “vízjegye” is ez: a színház minden nagy, meghatározó pillanata közösségi pillanat. Azaz Shakespeare keszekusza komédiájának minden lényeges történése közösségi tett, a közösség egészének lenyomata, akkor is, ha éppen csak egy vagy két szereplő jelenete zajlik előttünk. A színpad mélyén élőzenét játszó Mátyássy Szabolcs zenéje csak tovább erősíti ezt a fejetlenségben lubickoló kommunikációt – sejtetve, hogy ez, amit magunk előtt látunk, komoly, a darab kezdete előtt lezajlott drámáknak csupán a végkifejlete.

Szerelemről, a fel nem vállalni akart szerelemről és persze legfőképp az időpocsékolásról szól itt minden – szent, mégis gátlástalan kavarodással. És a Vecsei H. Miklós fordította szöveg valóban annyi mindennel megpakolt, mint egy vásározós ekhós szekér: vendégszövegek versekből, adomákból, dalszövegekből oly eltalált ritmusban, mintha az elmúlt, Shakespeare utáni ötszáz év nem is lett volna, és ott poharazna a Globe tövében Shakespeare-rel.

Persze itt mindenki poharazik a humorral, a blődség cunamival, mi pedig a Városháza udvarán készséggel nevetünk rajta – már aki, persze. Kovács Tamás Orsino hercege reménytelenül szerelmes a fiatal Olívia grófnőbe (Rujder Vivien), ám állhatatos szerelmi vágyódása mégsem inti mérsékletre, ha arról van szó, hogy a férfi ruhába öltöztetett Violát (Waskovics Andreát) mint Cesariót küldje maga helyett udvarolni a grófnőnek. Waskovics Andrea tűzpiros férfiöltönyében jólnevelt, finom modorával, intelligens cserfességével  seregzászlóként ad ütemet, vezényletet az előadásnak: érzékenyen terelve azt, ami ebben a komikus összevisszaságban szinte terelhetetlen.

Ahogy állandó lehetetlenkedői ennek a Shakespeare-olvasatnak Fábri (Böröndi Bence) és Vitéz Böffen Tóni (Szabó Sebestyén László), két olyan figura, akik mint porondmesterek, ha éppen más nincs kéznél, azaz a színen, akkor ők készséggel elszórakoztatnak minket és egymást. Mert itt minden görbe tükröt kap, mert talán e görbe tükör ámokfutás nélkül mindaz, amiben élünk, mozgunk, vagyunk, az viselhetetlen lenne. Ifj. Vidnyánszky Attila és a Sztalker Csoport a maga intenzitásával most méltó alapanyagot vett célba a kérlelhetetlenül kegyetlen kifigurázáshoz.
Mert itt nem működik már sem a szerelem, sem a hercegi kormányzás, helyette minden van, minden, mi pótcselekvés számba menő, eszelősen értelmetlen blattolás. Mi meg ezen a blattoláson nevetünk, mert lelkünk mélyén mi is őszintén tudjuk, hogy a mi életünk is pont ugyanilyen szerencsétlen, röhejességében nevetés nélkül már ki sem bírható blattolás.

Van itt minden, csak határozott, cél motivált cselekvés nincs. Az ebben a darabban luxus, ahogy a mai korban is, így hát nem is csoda, hogy senki sem teszi azt,  amit tennie kellene, és legfőképp: amit tenni szeretne. Ebből a konstans szerencsétlenség normalitásból kiemelkedik Gyöngyösi Zoltán Malvoliója, aki oly áthevültséggel olvassa a neki megviccelésre  Olívia nevében írt szerelmes levelet, hogy mi is lázba jövünk. Lázba és szégyenbe esünk, már ha a nevetőrohamaink szüneteiben van időnk elszégyellni magunkat azon, hogy hozzá képest mi mennyire nem tudunk élni még a látszat lehetőségeinkkel sem.

Ahogy sem a mindenért, sem a semmiért nem tudunk sem egészen, sem félig,  igazából semennyire sem rajongani. Félünk, hogy amiként őt, úgy minket is bolondnak néznek? Avagy csak képmutatónak, ahogy már Shakespeare idején.
Az pedig ránk férne, mármint az a bolondság, lásd Patkós Márton bolondját – ő itt az egyetlen normális eszét vesztett. Beszéde, meglátásai  fején találják a szöget, fején, mert azt itt mindenki más csak kerülgeti. Ebben az ifj. Vidnyánszky Attila rendezésben az igazi hapiend nem is a szerelmesek egymásra találása a mesterien működtetett időhúzás ellenére is, hanem a fékevesztett, ami a csövön kifér agymenés-zuhatag, amit egészen gondosan építenek föl, még akkor is, ha egyáltalán nem úgy tűnik.
 
©Deim Balázs
És pont ez a most már tényleg minden mindegy, a közönséget is a hülyeség áradatba bevonó, alapból társnak tekintő alapállás az, amitől két nevetés között egyre komolyabbnak, öntudatosabbnak kezdjük érezni magunkat, amolyan: ha már ők nem azok, legalább mi azok legyünk alapon. Kísérlet egy totális színházra, ami egészen jól működik, még akkor is, ha nem tudnak, tudunk róla – vagy tán pont ezért.
(2019. július 19., Szentendre)

Csatádi Gábor