2019. július 30. 16:50

…kérdezi többször is Jaskó Bálint Viktora maga elé meredve. Kérdezi magától, kérdezi attól, aki hallja, aki meg akarja hallani. A Hidvégi Nóra rendezte Jó estét nyár, jó estét szerelem a Városmajori Szabadtéri Színpadon egészen konkrétan és teljességgel költőien beszél arról, ami bármennyire is könnyednek látszik, a végzete felé rohan. Rohant ötven éve, és azóta is lankadatlan, mert Viktor “nyara”mindannyiunk egyetemesen magyar és időtlen, helytől független nyara is, olyan, melynek a végkifejlete felé ’69 óta lassítás nélkül nyargalunk mit sem sejtve.
Pedig azt gondolnánk, hogy ez csak  könnyed flörtölés a másikkal, a lehetőségekkel. Holott nem az. Nem zenés Tanganyikába vágyakozó, zenével könnyített sóvárgás, pedig annak indult, annak látszik. Margitszigeti  bolondozás, takaró fóliával jelzett bohém urizálás, olyan, ahol ez a fólia  körbeforgó hotel ajtó áttetsző könnyedségével takargatni, elleplezni akar, de aztán valahogyan mégsem sikerül, maga lesz a pőre takargathatatlanság. Ez a rém egyszerű díszlet (Klimó Péter) áttetszőségével most áttételesen is sokatmondó: itt minden látszik, az is, amit a legkevésbé akarnánk megmutatni. A kérdés már csak az – ami minden játszmázás után is kérlelhetetlenül  mindig megmarad, – hogy akarjuk-e, tudjuk-e látni, észrevenni azt az ott maradt, semmivel tovább már nem palástolható valóságot, ami Viktorral együtt a mienk is.

©Gálos Mihály Samu

Viktor (Jaskó Bálint) teszi a szépet az éppen szembejövő szebbik nembélinek. Keverve, törve a magyart, vegyítve angollal, némettel. Széptevése mégsem a gondtalan, hazárdírozó ficsúré, s nem a „ma élünk, holnap úgyis meghalunk” gátlástalan nőcsábász lendülete. Nem, mert ebbe a lehengerlőnek ható huligánságban a most vagy soha és legfőképp az itt és most komolysága vibrál – még ha ez csípőből jövő “komolyságnak” tetszik is. Esengő, kérlelő, teljes lényével kapaszkodni vágyó “komolyság”.

Olyan áttetszően őszinte ez az ámításnak szánt porhintés, amelynek refrénszerűen visszatérő kulcsszava a “huligán”, hogy egyszerre látjuk a hazárdőrt és a gyámoltalan Viktort. De akarjuk-e látni mindkettőt? De pláne, mindkettőt egyszerre? Jaksó Bálint játéka egyszerre szól a kiszemelt lánynak és nekünk: finom, esdeklő, szótárból szedett szavak halandzsájába tekert segélykiáltás és  megragadó életszenvedély, amihez érteni és érezni szükségeltetik egy időben.
A nyár és a szerelem azonban vak, de leginkább vak kíván maradni. Zsuzsanna, Katalin, Ilona, Veronika (mind Törőcsik Franciska) vak akar lenni. Nekik nyár van, szerelem, szerelembe esni akarás, elvágyódás, máshol, határokon kívül élni akarás. Csak és legfőként a fizikai országhatárokon kívül élni akarás. Törőcsik Franciska lányfigurái  egymástól karakteresen eltérnek ugyan, de mind egyformán rajongó szerelemi mámorra vágyók. Érzékeny finomsággal megformáltan  részleteikben eltérő egyéniségek, de egyformán  messzire elszaladni akaró, a szerelem lila ködfelhőjében pancsoló naivák.

©Gálos Mihály Samu

Naivák, akik magukat hajszolják a védettnek, mentsvárnak tekintett, képzelt naivságba. Eszesen áttetszőek, de eme áttetszőségük nem pusztán felszínesség, hanem lélek világait beutazva megmutató áttetszőség, melyben nem lehet nem fölfedezni a vergődő, ám élni mégsem tudó, az igazi élet után sóvárgó Zsuzsannát, Katit, Ilonát, Veronikát.  Törőcsik Franciskát nézve egyszerre látunk át e nejlon takaráson, és veszünk el ennek a le- és eltakarni vágyottnak az összetett cizelláltságában.

És erről a “cizelláltságról” nem tudjuk levenni a szemünket. Igaz, vannak, akik képesek rá, és az egyben, száztíz percben előadott darabot fürtökben hagyják el. Pedig Kálid Artúr Apát, Házmestert, Taxisofőrt, Kasznárt játszó  szent, ártatlan hüledezésével, vagy mindenki mást überelni kész szkepszisével, felháborodott megütközöttjével tovább erősíti, cseppenként erősítve, adagolva, ezt a “cizelláltságot”. Nézzük, nézzük ezt az egyre gyorsabb, szenvedélyesen gyűrűző hipnotikus játékot, és akik ott maradtunk, nem tudunk, nem akarunk szabadulni, “hátrébb lépni”.
Pedig könnyen lehet, hogy kellene, hisz mint halálmadár kuvikolását, az előadás utolsó húsz-harminc percében egyre gyakrabban halljuk a kiáltást: “Itt a köszörűs, késeket, borotvát, ollót!” Hisz a Fejes-szöveg nem könnyítve, hanem a darab szerzői magjához híven “nehezítve” lett Garai Judit dramaturgiája által: az összekevert idegennyelvi kifejezések már-már a mondhatatlanságot kísértő katyvaszával teremt igazi  hangulatot, mely hangulatban egy egész, kortalanul korhoz kötött Kádár-kori néplélek-miliő nyeri el újra  hitelesen mély, hamisítatlanul Fejes Endre-i értelmét.

©Gálos Mihály Samu

Mert Hidvégi Nóra Fejes Endre-olvasata visszaadja a darab eredeti, ’69-esen is időtlen értelmét: zenével  lekerekíteni, “nyárestésre” fazonírozni még véletlenül sem akart erejét. Ez a produkció már-már alternatív, na, nem kifejezőeszközeiben, hanem a szerzőt komolyan láttatni akaró, a “párnákkal” nem lankásra alakított megmutatásával. Az pedig a mi nézői bizonyítványunk, ha sem nyárral, sem szerelemmel, sem önmagunkkal  – sem Fejes Endrével, sem saját magunk erejéből saját magunkkal – találkozni nem akarunk. Ám ettől még a kérdőjeles felkiáltás ott marad, könnyed nehézségével: nyár…- mi lesz veled? Mert a nyár, a szerelem és a huligánság is mi magunk vagyunk. Hidvégi Nóra és Fejes Endre súg: mi mind Viktorok vagyunk. Nem tetszik? El lehet menni. De  jobb, ha inkább maradunk.
(2019. július 18., Városmajori Szabadtéri Színpad)

Csatádi Gábor

©Gálos Mihály Samu