Forró napok – Ördögkatlan, szerda és csütörtök

2019. augusztus 2. 19:23

Bár számos színházi fesztivált megjártam már, az Ördögkatlanra most először sikerült eljutnom. A villányi borvidék falvaiban, a horvát határhoz közel immár tizenkettedszerre rendezik meg ezt az egyre népszerűbb és – teszem hozzá kétnapos tapasztalat után – a kereteit egyre jobban kinövő fesztivált. A kezdetekben bizonyára még otthonos eseménysorozat mára nagy fesztivál lett; különösen az esti, népszerű együtteseket felvonultató koncertek vonzanak nagy tömegeket.

A programoknak helyet adó falvak között tömött katlanbuszok közlekednek, és olykor bizony azért is meg kell harcolni, hogy felférjen rájuk az ember. Azt hiszem, az elkövetkező évek egyik kihívása az lesz, hogyan tudják majd megszervezni az egyre növekvő közönség szállítását az egyik helyről a másikra, hiszen a stoppolás lutri, a taxiárak pedig nem a nagyrészt fiatal, egyetemista fesztiválozók pénztárcájára vannak szabva.

Bár a fesztivál már július 30-án, kedden kezdetét vette, én másnap kora délután érkeztem meg villányi szállásomra, hogy aztán a katlanbusszal Beremend felé vegyem az útirányt, és megtekintsem az Orlai Produkció néhány hónapja bemutatott előadását, a Szabó Kimmel Tamás által prezentált Széttépve című, koncertszínházba oltott függőség-monodrámát. Mindenki függ valamitől – mondhatnánk az előadás alapján, és hát igen, nemcsak a drogtól vagy az alkoholtól lehet függeni, hanem olyan hétköznapi, elsőre ártatlannak tűnő dolgoktól is, mint a Facebook. Szabó Kimmel igaz történeteket mond el függőkről, miközben Dr. Máté Gábor pszichiátertől idéz, nagy tanulságokat oszt meg, és Kosztolányi nyomán az okaitistánról gondolkodtat el.

Ezek az edukatív betétek azonban inkább disszonánsnak hatnak: színházban vagyunk, nem érzékenyítő tréningen; az érzékenyítésnek vagy az előadás esztétikai valóságából kell következnie, vagy sehonnan. A didaxis megöli a művészetet, az igazi művészet viszont úgy tanít, hogy észre sem vesszük. Szabó Kimmelnek ugyanakkor jól áll az előadás, könnyedén váltogatja szerepeit, és idéz meg néhány mondattal és gesztussal egész életeket. Négyfős zenekar kísér, és olyan számok szólalnak meg, mint a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds-ától (a nagybetűket összeolvasva: LSD) vagy éppen a Quimby-től Don Quijote ébredése. Szabó Kimmel még a délutáni előadáson beütő technikai malőrt is a maga javára fordítja, így a közönségsiker sem marad el.

Az előadás után Beremendről a fesztivál központjába, Nagyharsányba vitt az utam, ahol az igen kellemes Narancsligetben a Rájátszás adott koncertet. A zenészekből (Beck Zoli, Kollár-Klemencz László, Egyedi Péter, Jancsovics Máté, Sárközy Zoltán) és író-költőkből (Grecsó Krisztián, Háy János, Kemény István) összeállt formáció nagyrészt kortárs verseket dolgoz fel és ad elő. Igazi örömzene ez, úgy az igencsak nagyra duzzadt közönség, mint a fellépők számára. Grecsó Krisztián Dezsőjének, Háy János és Beck Zoli Aktmodelljének vagy éppen az Erdős Virág verséből Kollár-Klemencz László által dallá gyúrt Ezt is elviszem magammalnak a kortárs magyar könnyűzene legjobbjai között a helyük, és szerencsére egyre többen fedezik fel őket.
A közönség nagyságát nézve a Rájátszás simán betöltötte volna a nagyharsányi focipálya helyét is, ahol a nagy esti koncerteket rendezik meg. Szerda este a francia Opsa Deheli latin ritmusokat hozott el ide, igazi felszabadult bulit csapva. Őket Magyarország egyik leginkább túlhypolt énekesnője, Péterfy Bori követte, akit már többedszerre próbáltam végighallgatni, ezúttal is sikertelenül. Az egysíkú, egy kaptafára menő daloknak valamilyen rejtélyes okból nagy művészi értéket szokás tulajdonítani, pedig a magyar könnyűzene egyik legközépszerűbb teljesítményével van dolgunk. Mivel nem vagyok zenekritikus, erről pusztán ennyit, de egyszer már végre ki kellett írnom magamból…

Mivel a csütörtökre kitűzött színházi programokra nem kaptam jegyet, ezért, miután az előző nap fáradalmait a beremendi strandon levezettem, délután a beremendi Kovácsműhelybe látogattam el, ahol Háy János szubjektív irodalomtörténeti előadását hallgattam meg. Háy több napon keresztül két-két írót-költőt mutat be nemrég megjelent könyvét, a Kik vagytok ti?-t követve, Rozs Tamás pedig csellókísérettel adja elő a megidézett költők verseit. A szerdai Petőfi és Arany után Ady és Babits volt soron. Míg Ady – így Háy János – némi kísérletezgetés után az Új versekkel megtalálta saját költői hangját, addig Babits egész életében ezt a hangot kereste.

A művelt nyugatosok által jobbára vidéki bunkónak tartott Ady XIX. századi váteszként robbant be a magyar irodalomba, miközben nyugatabbra már az avantgárd hódított, de költőtársai nem ezért nem tudtak vele mit kezdeni, hanem azért, mert egy isten mellett a földi halandóknak már nem jut hely. A Nyugat és egyáltalán a magyar irodalom vezető egyénisége mégsem az összeférhetetlen Ady lett, hanem Babits, aki – ellentétben Kosztolányival – még a próféta költővel is szót értett, és akit klasszikus műveltsége emelt kortársai fölé. Ady meg is érezte, hogy igazi ellenfele nem a szüntelenül a maga hangját kereső Babits, hanem a mindenféle váteszi szereppel szembenálló homo aestheticus, Kosztolányi.

Este ugyanitt, a Kovácsműhely nagy fákkal körülvett, hangulatos színpadán hallgattam meg egy fiatal magyar együttes, az angolul éneklő Platon Karataev dalait. Érzékeny, eredeti számaik különös élménnyé teszik őket a magyar zenei palettán, habár egy idő után már minden dal ismerősnek tűnik, pedig még egyszer sem hallottam. A csütörtöki nap szintén egy nagykoncerttel, a 30Y-éval zárult, és még a katlanhimnuszt is meghallgathattuk.

A szerdai és csütörtöki forró napoknak pénteken állítólag egy hidegfront vet véget, de a programok folytatódnak, mi pedig vasárnap az utolsó két nap beszámolójával jelentkezünk majd.

B. Kiss Csaba

Vihar, vagy amit akartok – Ördögkatlan, péntek és szombat