Home / Megnéztük / …repül egy nehéz kő…
…repül egy nehéz kő…

…repül egy nehéz kő…

2019. augusztus . 12:44

…ami nem a súlyától, hanem az elhajításának “szándékától”, okaitól lesz nehézzé. A kiúttalanság, a feltűnni akarás, a törődés utáni vágyakozás terhe van az efféle eldobott kövekben. Czeizel Gábor Tom Lycos-Stefo Nantsou Kövek c. darabját rendezte a Spirit Színházban két fiatal színész számára önfeledten nehéz és a laza vagánykodás ellenére is messzire visszhangzó drámává – a  kövek repülésének könnyeden is ránk nehezedő tantermi előadásává. Remélhetőleg minket is eltalál – sajnos, vagy inkább hál‘ istennek.

Kicsi a tér, majdhogynem kamraszerű a Spirit Színház stúdiójában, ahol két kétágú alumínium létra tetején keresztülfektetett pallón ül, fecseg, énekel, gitározik a két önmagát kereső, lélekben egymásba kapaszkodó, és így a napokat megélni, túlélni akaró srác: Yahoo (Szőke Olivér) és Shy (Magyar Vazul). Ez a valóságban megtörtént, drámává írt történet tényleg a kapaszkodásról, a kitűnni akarásról, az önmegmutatásról – az élni tudásról, nemtudásról, avagy az élni akarásról szól.

©Spirit Színház

És persze a tengő-lengő, szeretet- és önbizalomhiányos serdülőkről, bár legyünk őszinték: a darab felől nézve mindnyájan, életkortól függetlenül azok vagyunk. Azok,  akik pont úgy felelőtlenül szórakoznak garázs feltöréssel, hídról való kődobálással. És bár lehet, hogy nem tartjuk magunkat mentálisan annyira sérültnek, hogy macskákat égessünk – ám nyugodjunk meg: mindannyiunknak megvannak a magunk „macska felgyújtásai“ – ha számon tartjuk azokat, ha nem.

Magyar Vazul és Szőke Olivér Shy-ának és Yahoo-jának mindent elhiszünk, mert nem tudunk nem hinni. Percek leforgása alatt teremtenek atmoszférát játékukkal, melyben kitágul a tér felüljáró híddá, elhagyatott utca garázsává. Pedig nem csinálnak semmi különöset: játszanak önfeledt komolysággal, a játszók mindent halálosan komolyan vevő belefeledkezésével, a szent megszállottság, tántoríthatatlanság magától érthető, mással fel nem cserélhető evidenciájával.

Két tizenéves srác, kik közül Yahoo két évvel idősebbként próbál bandavezér lenni, igyekezve „presztizst“ szerezni a tizenhárom éves Shy előtt. Gyerekesen is véresen komoly ez a „játszma“, mert mindannyiunk játszmája az elismerésért, a valakik legyünk státuszáért, az értelmetlen létezéseinkben is „értelmet“ kajtató látszat létezéseinkért. Kettejük játékát nézve ez a kamraszerű tér szűkösségében is tágas, mert a szent, gyermekien komoly, a belefeledkezés magától érthetődőségével alakított színészi játék élteti ezt a teret, előadást. Izgulsz és elszörnyedsz, drukkolsz, és az undortól hátradőlsz.

©Spirit Színház

Mert csínytevésük, garázsba való belógásuk, rendőrök elől (akiket fregoliszerepként szintén ők ketten alakítanak) való bújócskájuk összeforraszt a jó heccnek látszó „bulijukban“. Abban, melyben minden felelőtlenségből táplálkozik természetesen, és amely sokkalta nagyobb felkiáltójele a “valaki figyeljen ránk, szeressen, törődjön velünk”-nek, mintsem a nagymenő, felvágásnak szánt vagányságnak. Jellemző ránk, persze, hogy az állatkínzástól elébb viszolygunk, mint a felüljáróról az az alatti sztrádára való kődobálástól. Nem mintha nem gondolnám egyformán, különbség tételre se méltónak, azonosan súlyosnak e két tettet, ám mégis érdekes, hogy miként teszünk „megkülönböztetést“ minősíthetetlen és minősíthetetlen között.

Czeizel Gábor rendezése a játékra koncentrál, az együtt játszásra, amelyből egyként érteni ennek a két fiúnak a páratlan dinamizmusát, azt, mely egyszerre tud teremteni, alkotni, vagy épp ettől függetlenül, ezzel párhuzamosan minden gátlás nélkül, belső és külső irányzék híján macskát benzinnel, autóját vezető családapát hídról ledobott kővel megölni.

Rendezése ráirányítja figyelmünket egy korra, egy mentalitásra, attitűdre, melyben napjaink telnek mostanság: a felelősség ismeretlenségét evidenciának gondoló, fennhéjázó kivagyiság korára. Arra, amelyben gyakran élünk mindannyian Shy-ként és Yahoo-ként – soha „felnőni“ nem tudó, nem akaró tizenévesekként.

©Spirit Színház

Repül egy nehéz kő, de nem a Toldi-féle, hanem a mi bárgyú, sehonnan sehová, ám borzasztó nagy mellénnyel tartó létezésünk megállíthatatlan, talán többé már nem visszahívható, mázsás felelőtlenség köve, amely a rendezés és a két fiatal színész majdhogynem a saját nemzedékének a felét háta mögé utasító, autentikusságával atmoszférát teremtő játéka által legalább – ezen utolsó pillanatokban – talán érzékelhetővé válik nekünk, többieknek is. Mert a mindent és mindenkit agyonlapító, megsemmisítő „kövek“ helyett ez a fajta fejbekólintás férne most ránk leginkább.

(2019. július 12.)

Csatádi Gábor

©Spirit Színház

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: