Ki a "normális"?

2019. augusztus 22. 15:20
…itt egész biztosan senki sem az, bár könnyen lehet, hogy csak a “normális” fogalmával nem vagyunk teljesen tisztában. Megfejthetetlen e dilemma, hacsak nem tudunk nevetni rajta. Valami ilyesmi kelepcét igyekeztek “járhatóvá”, “megfejthetővé” tenni közösen Fábián Péter és Benkó Bence, amikor a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti karának harmadéveseivel Hamvas Béla Ördöngősök c. regényét színházzá rendezték. A regény képtelen fejetlenségének szürreális világa egészen a székeinkig ért, hisz mi is ennek az előadásnak, regénynek a részeivé váltunk Szentendrén – ha akartuk, ha nem. Igazi dramaturgiai-rendezői frappáns könnyedséggel, aprólékos gondossággal kimunkált véresen komolytalan, komolyan eszement játék – hogy értsük végre, amiben és ahogy élünk: az eszement érthetetlenség. Ám ha ezt megértjük, akkor már mindig, mindent érteni fogunk, vagy nem.
A Szentendrei Teátrum Dunaparti Művelődési Házának teljesen üres színpadán fehérre maszkírozott harmadévesek ülnek. Ülnek, és néznek minket. Mi meg őket. Nézzük egymást, mert sem ők, sem mi nem tudjuk, ki a vendég, a néző, a szerepét majd nekünk játszó színész? Pont úgy nem tudjuk, ahogy a világválság idején írt Hamvas prózáról sem tudjuk – bár regény a műfaji megjelölése –, hogy mivel is van dolgunk, ki van kivel, hogy miért és ki és mi van és ki “ellen”. Mert nincsen racionális ok-okozatiság vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt megszoktuk, elvárnánk. Csak fehérre maszkírozott arcok vannak, mint bábok, akik egyszerre lehetnek bárkik, mindenkik és senkik – annak ellenére, természetesen, hogy itt minden archoz tartozik egy név, egy karakter, egy viszony önmagához és a többiekhez.

Egyszerű a történet: Kanavászné (Támadi Anita) várja Andrea ezredest (Varga-Huszti Máté), hogy végre megérkezzen, miközben a férje, Kanavász Antal az őrültség jeleit mutatja. Persze más is, mert ebben a Kanavász-házban Támadi Anita Kanavásznéja egyre gyanakvóbban néz mindenkire: vajon ki lehet itt még az, aki szintén nem biztos, hogy százas?  Rémülete, bizalmatlansága egyszerre kedélyes, gazdaasszonyi invitáló evidencia is, olyan, amely teljesen  magától érthetődő hétköznapiságként kezeli, hogy itt, ebben a házban, egyre-másra, sorjában derül ki mindenkiről, hogy elmeállapota finoman szólva sem átlagos.

És pont ez a nem átlagosság az, amit a Fábián Péter és Benkó Bence írta és rendezte előadás a profikra jellemző magabiztos könnyedséggel,  aprólékos gondosságal csúcsra járat. A jelenetfüzérekké alakított regény olyan mesteri dramaturgiával változik színpadképes anyaggá, mintha egykor maga a szerző szánta volna színjátéki alapanyagnak. Szinte hibátlan a hamvasi világot egy az egyben drámaanyaggá szabó dramaturgia, olyan kisebbfajta tökélyre sikeredett, hogy ahhoz már orbitális tehetségtelenség szükségeltetne, hogy megrendezve rossz, élvezhetetlen előadás szülessen ebből a szürrealitásban tocsogó regényből.

És élvezzük is, hisz ezek a jelenetfüzérré összeálló etűdök remek “kifutó-és landoló pályák”: nagyszerű alkalmak a színészi játék minden csínjának-bínjának, nüanszának a kimunkálására, megmutatására. Azaz: a játék fékevesztett önfeledtségének  komolyan előadott végeérhetetlen komolyságára.

Ahogy Andrea ezredes helyett a két filozófus, Bartolomeus (D. Varga Ádám) és Áron (Kovács Martin) által “hazahurcolt” Benjámin (Urbán Richárd) is egészen szédületes halandzsát monologizál arról a szellemi kocsmáról, ahol minden kérhető fogás és ital valamilyen lélek számára hasznos élvezet lesz majd. Itt mindenki önjáró: saját elmeszüleményéből felépített világkatedrális élteti, éppen úgy, ahogy maga is felépítője ennek a világkatedrálisnak.

Nézzük, hallgatjuk őket, és könnyeink potyognak a nevetéstől, de ez a nevetés a hazaérkezés boldog, könnyekkel simogatott nevetése. Az, amelyben az abnormális őrület, elmeháborodott zagyvaság világot, értelmes, talán egyedül élhető világot teremt. Olyat, mely igazi búvóhely a “normális” világ válsága elől.

Támadi Anita Kanavásznéja hiába ecseteli behatóan a házában zajló “vendégek” közötti összeesküvést és életre ártalmas hatásukat, Urbán Richárd Benjaminja csak nézi, figyeli az  asztalra elé kirakott tárgyak által szemléltetett szövevényes hálózat felfejtését – mégsem lesz tisztább sem neki, sem nekünk ez a szövevényes, se füle, se farka mese a házban tartózkodókról. Mindezt oly buzgalommal magyarázza Benjaminnak és nekünk, hogy egyre inkább magunkat érezzük épelméjűnek vele szemben – holott a harmadévesek önfeledt játéka okán mi is boldogan lettünk egyébként, magától érthetődő módon ennek a Kanavász-háznyi létezésnek abnormálisaivá, tudva, hogy így leszünk a legnagyobb biztonságban az előadástól függetlenül is.

És a végére – avagy az elejére, hisz a darab Adrea ezredesre való várakozással indul – megérkezik ő, a várva várt felmentősereg, az, aki totálisan normálisként majd rendet tesz, és védelmet ad Kanavásznénak. Ám Varga-Huszti Máté egyenruhásan egyre csak pakolja, pakolja és pakolja katonazsákjának egyre képtelenebb tárgyait, mindegyiket ezzel a fordulattal nyújtva át, téve a többiek tágra nyílt szemeitől kísérve az asztalra: “ma vettem…, ezt is ma vettem”. Varga-Huszti Máté halálosan nyugodt, evidencaként előadott szürreális szédületét mi is csak egyre táguló szájjal nézzük – otthon vagyunk: itt mindenki éppen ilyen abnormálisan épelméjű  – és ez az “abnormalitás” a mi  egyedüli biztonságunk.

A Benkó Bence és Fábián Péter rendezte Hamvas-adaptáció páratlanul emlékezetesre sikerült a zseniális átírat és a harmadévesek által. Zseniálisra, hisz a Hamvas Béla-i világ minden nehézség nélkül elért hozzánk, válságban lévőkhöz. Hozzánk, akik a normálistól egyre zaklatottabbak, az abnormálistól egyre egészségesebbek, nyugodtabbak leszünk, és megértjük: “Nincs mit sajnálni ezen a világon, mind elmegyünk” – ahogy Hamvas Béla mondogatta. Egyet viszont azért mégis csak sajnálni lehet: ha nem látod az Ördöngősöket, mert addig azt hiszed, hogy a normális a normális. Pedig ezt gondolni, hinni a legnagyobb (világ)válság – kívül és belül.
(2019. augusztus 1., Szentendrei Teátrum)

Csatádi Gábor