Home / A függöny mögött / Interjúk / “Jó művek csak a belső szabadságból születhetnek – másból nem” – interjú
“Jó művek csak a belső szabadságból születhetnek – másból nem” – interjú

“Jó művek csak a belső szabadságból születhetnek – másból nem” – interjú

2019. augusztus 30. 17:27

“Már az év, mint homokóra, fordul:
az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…”

A színházi évad végén – a nyári évadot is befejezve – a szerkesztőségünk nyár végi szabadságra megy a Színházak Éjszakájáig. Ezzel a Forgách Andrással készült nagyinterjúval szeretnénk addig is “összezárni” a kedves olvasóinkat, melyben szóba került a szabadság, Bertolt Brecht Baál fordítása, az udvari művészet szolgalelkűsége,  a hazai politika “unalmas” vállalhatatlansága, az elmúlt évad előadásainak “robbanni” nem tudása, a kultúrharc hiábavalósága, a politikai elitünk tektonikus mintázata, a függetlenségben önmagát újból és újból “kitalálni” képes alkotó, a stallum-osztogatás bocskoros nemessége, a színház “tönkretételének” lehetséges lehetetlensége, a kétszázakra redukálódott feudális berendezkedésünk,Heller Ágnes agent provocateur-sága, az írói bátorság ön- és szabadságteremtése, a Petritől tanult egyenes beszéd folyamatos újratanulása, a Peer Gynt-rendezések, a kortárs magyar irodalom és a belső szabadság pótolhatatlansága…

  • Mi jut elsőre eszedbe a szabadságról?
  • Fundamentuma mindennek. Mindig is vágytam arra, hogy független legyek mindentől, mindenkitől. ’84-ben szabadúszó lettem, mert azt éreztem, hogy függetlenné kell válnom mindenféle struktúrától a szocializmus rendszerében. Akkor azért ez nem volt olyan evidens döntés, bár túlságosan nehéz sem. Szabadúszó lettem, mert azt éreztem, hogy minden pillanatban ki kell találnom magamat. ’82-’83-ban Nyugat-Berlinben voltam hospitáns, színházi ösztöndíjas a Schaubühnében, és talán ez az időszak harminc éves koromban meghozta a lendületet is ehhez a döntéshez is. Szerencsés alkat vagyok, jókor jönnek szembe dolgok, mert egyébként elég passzív is vagyok. Ha egy rendszeren belül maradok, legyen ez színházi állás vagy egyetemen való tanítás, az engem lelkileg korlátoz, visszafog.
  • Milyen mértékben?
  • Nagyon! Szükségem van arra, hogy bizonytalanságban legyek – és kezdeményeznem kelljen. ’84-ben az első, amivel pénzt kerestem: rajzoltam pár rajzot, bevittem az ÉS-be, pontosabban egy kávéházban átadtam a képszerkesztőnek, és százötven forintot kaptam darabjáért.

Kelet-Közép-Európában elég masszív közönsége van a színháznak, mégis fokozódik az elszigeteltség – abban az értelemben, hogy egyre kevésbé rezonálnak az előadások, nem szólnak nagyot, inkább egyfajta réteg-életérzést fejeznek ki…

  • …az egészen szép pénz volt akkortájt…
  • …ha nem is volt hatalmas összeg, de a villanyszámlát ki lehetett belőle fizetni. És fordítani kezdtem: nyersfordításban elkészítettem Marlowe II. Edwardját – abban a pillanatban, hogy nem volt állásom, elkezdtem dolgozni. Elég szolid, konzervatív személyiségnek gondolom magam, de azt nehezen tudom elviselni, ha egy szervezeten, egy rendszeren belül vagyok. A munkahelyi légkör halálosan idegesít. Még ha az a legjobb munkahely is. Az az érdekes, hogy ’84-től elég szépen beindultak a dolgaim: ’85-ben volt A játékos premierje a Katonában, és azt követően is rengeteg minden történt. Számomra a szabadság: átélni azt, hogy magamra vagyok utalva.
  • Egy “rendszeren belüli” munkád maradt azért, nem? – A tanítás.
  • Ám az is már csak egy évig. Tizedik éve lesz jövőre, hogy tanítok a Színművészetin. Arra is felkértek: Ascher Tamás kért fel, hogy a színházi dramaturgokat tanítsam, majd Janisch Attila, hogy a forgatókönyvírókat. Nekem fontos, hogy bizonytalanságban legyek, az tud inspirálni.

©Szokodi Bea

  • …avagy téged a bizonytalanság tesz igazán szabaddá, nemde?
  • …így van! Képes vagyok keményen dolgozni, fordítok angolból, németből, franciából – a legkülönfélébb dolgokat. Egy időben felkérésekre rengeteg kritikát írtam például, és elég későn, negyvennyolc évesen jelent meg az első prózakötetem.
  • A Vas utcai tanításnak tíz év után mi miatt lesz most vége? Ráuntál talán?
  • Azt nem mondanám, hogy ráuntam, mert szeretek tanítani, de aránytalanul sok energiát von el. Mert ezt teljes erőbedobással csinálom. Nem tudom csak fél gőzzel csinálni. Sokat mentem, megyek velük külföldre, ezeket az utakat nagyobbrészt én is szervezem – most pedig jön majd a nyár végén hozzám az osztályom egy Joyce-Ulysses-pótkurzusra. Utálom magam, ha nem készülök fel rendesen egy órámra. A tanításnak van egy erotikus feszültsége is, de amióta megszületett a fiam, Jonatán, ő jelenti most már ezt a fajta erotikus feszültséget. Ezért aztán, amikor bemegyek, nem tudok már olyan szerelemmel nézni a tanítványaimra, mert ez a szerelem már nagyjából mind otthon marad. Nem vagyok státuszban, mert nem szerettem volna, hogy a kötelező óraszámon vagy a későbbi nyugdíjamon  rágódjak – mert számomra a szabadság az, ha lehetőséget adok rá, hogy bármi megtörténhessen. Miközben az életben mégis óvatos duhaj vagyok, azt hiszem.
  • A fordításról és a “bármi megtörténhessen”-ről jut eszembe: a Brecht Baálja is nagyon ilyen alkat, milyen érzés volt számodra, miközben fordítottad?
  • Tulajdonképpen egy félreértés miatt lettem én a fordítója, de nem bánta meg Horváth Csaba. Az én ötletem volt, hogy e darabnak az 1919-es változatát vegyük elő, mert ahogy a Wedekind Lulujának, úgy a Baálnak is legalább hat szövegvariációja létezik, utoljára 1955-ben írta át Brecht ezt a darabját. Az első változatoknál mindig lehet érezni a friss lüktetést, a még irodalmi le nem tisztultságot, ami egy drámánál szerintem mindig előnyt jelent. Ott van benne, érezni azt a frissességet, amikor valakinek váratlanul eszébe jut valami. Eredetileg Brecht egyetemistaként írta ezt a riposzt-darabot, válaszul egy másik német darabra, Hanns Johst, expresszionista drámaíró, későbbi megveszekedett náci, szentimentálisan giccses, akkortájt Münchenben nagy sikerrel bemutatott darabjára, amiben a drámaíró Grabbe életrajzát dolgozta föl, és lényegében arról szólt, hogy Johst szerint ki a művész. Ez rettentően irritálta a 20 éves Brechtet, mert nagyon hazugnak érezte. Brecht tanára, akihez akkor az egyetemre szemináriumra járt, kidobta Brechtet az órájáról, miután felolvasta az ellen-darabját.

Lényegében erről szól ez a mese. A feudális berendezkedésben nincs helye a művészetnek – az udvari művészetnek igen, de a szabad, liberálisnak semmiképp. Moliére nagyon jóba volt XIV. Lajossal – ezt tudjuk. De Lajos se tudta megakadályozni, hogy betiltsák a Tartuffe-öt. Viszont akkor Moliére odarittyentett egy sikerdarabot, az Amphitryont, tehát nem hagyta magát.

  • Fordítás közben éreztél közted és Baál között hasonlóságot?
  • Nem, én nem ilyen típusú ember vagyok, mint Baál, de ismertem ilyen típusú embereket. Ács János például ilyen volt. Brechtnek ez a darabja igazi önportré: akár a nőkkel való viszonyát, akár az alkotáshoz valót tekintjük. Ő volt olyan, hogy ha írt egy verset, akkor azt azonnal elénekelte gitárkísérettel a barátainak. Ő folyton a középpontban akart lenni, én sosem akartam  – ez nagyon nagy különbség közöttünk. Állandóan olyan gesztusokat tett, hogy mindenki rá figyeljen – én inkább elbújtam. Inkább fordítottja vagyok Baálnak. De mindig vonzott az a nyerseség, az a pofátlanság, mint ahogy ez a nyerseség, pofátlanság Brechthez is vonzotta az embereket. Egy gyermekkori influenza komoly szívbetegséget okozott nála – ám ezt akkor még nem ismerték fel, ezért azt gondolták, hogy pusztán szívideg gyengeség. Emiatt volt, hogy napokig mozdulatlanul kellett feküdnie, még olvasnia sem volt szabad. Rendszeresen a nagybeteg édesanyjával együtt járt szanatóriumba – holott természetétől nagyon messze állt ez a fajta nyugalom, tele volt robbanékony energiákkal. Vagy talán azért fejlődtek ki benne később, mert nem bírta ezt a visszafojtottságot.
  • Apropó robbanékonyság: milyennek látod a mögöttünk álló színházi évadot, benne a kulturális tao körüli robbanás erejű változással, a kulturkampf indította átrendeződéssel?
  • Kelet-Közép-Európában elég masszív közönsége van a színháznak, mégis fokozódik az elszigeteltség – abban az értelemben, hogy egyre kevésbé rezonálnak az előadások, nem szólnak nagyot, inkább egyfajta réteg-életérzést fejeznek ki…
  • …nem tudnak robbanást előidézni?
  • Nem, nincs ilyen robbanás. Nincs mindent átható siker. Ha tudsz egy előadásról, akkor elmész és megnézed. Olyan viszont nincs, hogy a szomszéd asztalnál ülő ismeretlenektől azt hallod: “Te, hogy az a Sarah Bernhardt milyen fantasztikus…” Ilyen nincs. Ez persze egy világhelyzet, Magyarország nem egyedüli ebben.

©Szokodi Bea

  • Volt Magyarországon olyan időszak, amikor egy-egy előadás így volt képes robbanást előidézni, amikor a szomszéd asztaltól hallottad, hogy mit érdemes megnézni?
  • Volt. A ’70-es években és a ’80-as évek elején. Nagyon sok minden történik ettől függetlenül, és a maga módján elpusztíthatatlan ez a színházi létezés, pedig sokan törekszenek rá, hogy elpusztítsák, vagyis hogy jelentéktelenné váljon – és ennek elsősorban politikai és kultúrpolitikai okai vannak.
  • Miért lehet ez megátalkodottan fontos egyeseknek?
  • Ez így van máshol is – például Törökországban. „A hozzád hasonlókra mostantól nincs szükség“, mondják egy tanszékvezető tanárnak Ankarában. Az értelmiségi gyanús lett újra. Van most egy tektonikus átrendeződés a világban. Egy olyasfajta átrendeződés, egybeolvadás van kialakulóban a nemzetközi államszerkezetek terén, amilyen összeolvadás például a Facebook által elért közösségeknél is megfigyelhető. Kétféle pólus körül kezd elrendeződni a világ: az egyik egy hierarchikus, központosított, feudális berendezkedés, a másik pedig olyasmire emlékeztet, amit mi liberális demokráciaként szoktunk emlegetni. Lényegében erről szól ez a mese. A feudális berendezkedésben nincs helye a művészetnek – az udvari művészetnek igen, de a szabad, liberálisnak semmiképp. Moliére nagyon jóba volt XIV. Lajossal – ezt tudjuk. De Lajos se tudta megakadályozni, hogy betiltsák a Tartuffe-öt. Viszont akkor Moliére odarittyentett egy sikerdarabot, az Amphitryont, tehát nem hagyta magát. Mozart könnyedén kiesett a pikszisből, amibe épp csak belekerült, míg Salieri masszívan benne maradt. De manem csak a művészetnek, hanem a szociológiának sincs helye. Mert nem ezek a mutatók vagy visszajelzések fontosak ennek az új elitnek a számára. A mai magyar miniszterelnök rájött, hogy egyáltalán nincs szüksége az entellektüelekre, nincs szüksége a szellem embereire ahhoz, hogy megnyerje a választásokat. És különben sincs szüksége rájuk. Ahogy Trumpnak sincsen rájuk szüksége ahhoz, hogy megcsinálja a maga kis programját, falépítéssel és adócsökkentéssel, és általában az amerikai politikusoknak se, mert a kultúrára nem igazán érnek rá, és ez az attitűd végeredményben izolálja a kultúrát. Széttört az univerzális értékrend illúziója. Amikor én huszonéves voltam, akkor a Halász Péter színházába legfeljebb, mondjuk, harminc ember jutott be. Volt, hogy csak tizenkettő. De akkor ez volt az esemény, és ráadásul ott ült a padlón Jancsó Miklós is, Kurtág György is, természetesen. És akkor ott, abban a Dohány utcai lakásban, vagy Balatonbogláron, mindennek ellenére megtörtént valami. Nem voltak nyolcvanezren, mint egy focimeccsen, csak húszan-harmincan, de akkor ez számított eseménynek. Papíron most rengeteget költenek a kultúrára, iszonyatosan sok pénz megy a MMA-ba, közben pedig zajlik az egész kultúrának a szisztematikus ledarálása, mármint centralizálása és reorientálási kísérlete. Jóval kevesebbet voltam színházban, mint az előző években, de azért olvasok róla különböző lapokban, a Pótszékfoglalóban vagy a Revizorban vagy a Színházban – ám ezeknek az eseményeknek, előadásoknak ma már sokkal kisebb a kisugárzásuk, mint volt akár tizenöt éve. Ezért aztán nem is igazán tudnak kultikussá válni, ám ma is vannak fontos előadások, emberek. Mint mondjuk Pintér Béla, akinek igazi rajongótábora van, olyan nézői, akik ötször-hatszor megnéznek egy előadást. De számomra ilyen volt a Hegymegi Máté rendezte Peer Gynt is a Stúdio K-ban. Nagyon örültem neki. Bár egyszerre nagyon kevesen láthatják, mégis azon a jó ötleten túl, hogy a kőbányai pincerendszerben játszódik, igazán fontos előadás lett belőle, tiszta, egyszerű, egy nagy mű megszólal – olyan, mint amilyent az elmúlt ötven évben keveset láttam. Egyébként a főiskolai Zsótér-féle Peer Gynt is nagy hatással volt rám.
  • Lehet még igény bennünk, hogy kultikus előadásokat nézzünk?
  • …- én boldog lennék, ha gyakrabban látnék ilyen előadásokat.

Jelenleg tényleg sok erő van ebben a populista mozgalomban, többek között azért is, mert a nagyon komplex problémákra egyszerű válaszokat ad, és őszintén szólva ez a fajta szimplifikálás sokak világképének tökéletesen megfelel, de van a “másik oldalon” is törekvés és gondolat a problémák újrafogalmazására, mert különben eléggé elkényelmesedtek a liberális demokrácia politikusai a második világháború és főleg a berlini fal leomlása után, annyira evidensnek vették, hogy mindenki belátja, milyen nagyszerű az általuk képviselt politikai rendszer. 

  • …vagy nem lehet, hogy bennünk változott meg az igény, hogy hogyan és mit fogyasszunk a kultúrából?
  • Ebben nem hiszek, de természetesen kihatnak erre a területre is a világban lezajló tektonikus változások – az, hogy  hogyan jön ki az asztalhoz a pincér, hogy mennyire slampos vagy dekoratív, az távolról összefügg a színházzal, ez a valami annyira ősi. A színház eredetét tekintve egy nagy közösségi, majdhogynem vallásos esemény volt. Attól emlékezetes egy színházi előadás, ha ez az ősi valahogyan visszatér benne valahol, lehet, hogy csak pár pillanatra, egyszer, nem kell, hogy az egész előadást áthassa, de legyen ott mégis. És ezt nekem át kell élnem legalább egyszer. Abban az értelemben vallási karakterű esemény egy színházi előadás, hogy ha jó, akkor ott lüktet benne annak az először megszületésnek a suhintása, ami egy barlangrajz, egy zene, egy vers születésének az izgalma, az egyetlenszerűség érzése. Természetesen megváltozott az idők folyamán az a mód, ahogy színházat “nézünk”, és a formája is jelentősen más. A német színház mint jelenség erősen meghatározta az elmúlt évtizedek hazai színjátszását. Hatott Zsótérra, Alföldire, Ascherra, a most kezdő fiatalokra: ebben a színházi nyelvben teljesen más a jelentősége a díszletnek, a jelmeznek, a színésznek, a beszédnek. Ez a fajta színházi nyelv annyira természetes lett, hogy biztos van a mostani színházakban menő előadásokban akárcsak két perc, ami visszavezethető erre az ún. német színházra, más szóval posztdramatikus színházra. Egyszerűen azért, mert a világnak ez a fajta szemlélete már hozzátartozik a színházi gondolkodáshoz. És persze ott vannak a fesztiválokra készült előadások, melyek egy teljesen más létrehozási, komponálási metódust kívánnak. Ahol egy világpolgári elit és szakmai közönség láthatja maximális koncentrációban a legérzékenyebb világlátásokat, nagyon magas technikai színvonalon. Mundruczó Kornél nagy mestere ennek: az előadásai járják a világot, és mindenhol megtalálja azt a helyszínt, amitől az az előadás működni kezd – ez valami egészen zseniális dolog.
  • Miért válthatunk idehaza lassabban “trendeket”, mint a többi körülöttünk élő nemzet – azaz: a szabadság igényünk miért “ráérősebb”, belenyugvóbb, mint a más, körülöttünk élőké?
  • A szlovákok eddig ugyanolyan lassan váltogatták ezeket a trendeket, mint mi. Csak ott volt egy Mikulas Dzurinda nevű, később megbukott politikus, aki bevezette a szlovákokat az euróövezetbe – erre a magyar politikai elit eddig képtelen volt, illetve nem is akarta. És attól kezdve, hogy ők az euróövezetben vannak, az a fajta korrupció, politikai “összeragadtság”, ami a mi politikai elitünkre maximálisan jellemző, az náluk már jó ideje nem olyan erősen érvényesül. Minden átláthatóbb. Ezt az átláthatóságot kellett Magyarországon jelentősen csökkenteni, és attól kezdve, hogy például nincs jegyzőkönyv a kormányülésekről, és a médiabizottságban egy ellenzéki párt sem képviseli magát, vagy felhígították az alkotmánybíróságot, ez maximálisan sikerült is. Ezeket a változtatásokat a represszív rendszerekben valósággal receptre adják. Lásd Chávez, aki ugyan balos volt, sőt, szélsőbalos, de technikájában ikertestvére a magyar miniszterelnöknek.
  • Nem lehet, hogy az ő politikai kultúrájukban jóval kevésbé van hagyománya ennek a fajta “összenövöttségnek”, mint itthon?
  • Ennek mindenhol van hagyománya. A korrupció, ezt már kimutatták a közgazdászok, bizonyos mértékig része minden egészséges gazdasági életnek, a személyes kapcsolatok, az ilyen típusú előnyszerzés nem föltétlenül csak negatív következményekkel jár. Egyfajta „olaj“ a gépezetben. De a túlzott korrupció az valami egészen más. A cseh Babes nagy cimborája a magyar miniszterelnöknek. Ők tulajdonképpen nem nacionalisták, hanem globalisták, vagyis: szupranacionalisták. Ám ez most egy világtrend. Ezek a politikusok arra építenek, azt használják ki, ami már eleve adott. Vagyis azt, hogy most van kiépülőben egy új globális világrend, és új erővonalak épülnek. Az autokrata kontra demokrata világrend. Ugyan nem árt a legrosszabbra felkészülni, de talán bizonyos dolgokat mégsem lehet visszagyömöszölni a palackba. Mégsem tudták még Magyarországon bevezetni a sorkötelességet – már megpróbálták, de mégsem sikerült eddig. Ahogy a halálbüntetést sem tudták újra bevezetni. Ezek tesztek, hogy a magyar társadalom mennyire nyitott – eddig még nem sikerült. És persze van még útlevelünk is.

©Szokodi Bea

  • Mi lehet az oka, hogy ennek a fajta szupra nacionalizmusnak ősellensége az egyén szabadsága?
  •  Gyakorlatilag elindult a globális javak újfajta felosztása, egy új nemzetközi hálózat kiépítése, aminek az ENSZ, az Európai Unió stb., csak előképei, a tekintetben, hogy hogyan működik egy efféle világszervezet. Gyakorlatilag mit csinálnak a Fidesz irányítói? Pontosan tudják, hogy a hatalom megteremtéséhez, fenntartásához elég úgy kétszáz (netán kétezer) megbízható és a vagyonelosztásból különböző arányokban részesülő ember. Mindehhez a radikális nacionalizmus retorikája sokakat, a vesztesek között is, pszichikailag kielégít, közösséget imitál, és ez a fajta nacionalizmus egy szegényes szókincsű rigid közeg, és ha van rá közönség, hatékonyan képes az ideológiai kontrollt fenntartani. Ez a kétszáz ember megvan Lengyelországban, Magyarországon, Amerikában, Törökországban, az úgynevezett oligarchák – és ez a kétszáz ember ismeri, figyeli, segíti egymást. És világosan látszik ennek a nemzetközi íve Bolsonarótól, Netanjáhún át Putyinig, Erdoganig és Trumpig. Ez a meccs persze mindig folyt – már az ókori Görögországban is. Demokrácia – türannosz, türannosz – demokrácia. Egy pénzember végső soron bármilyen rendszerrel kiegyezik, ha pénzt tud keresni.

Egyszerűen csak stallumokat kell adni. Ahogy a kínai császárságban is volt legalább huszonnyolc hivatalnoki fokozat, grádics,  Magyarországon is van ugyebár Kossuth-díj, ilyen kereszt, olyan kereszt, Érdemes Művész, Jászai-díj – ez mind-mind a kulturális tyúklétra egy-egy foka – ez szerintem elég rossz gyakorlat, az államosított kultúra maradványa. Amikor Nyugat-Berlinben voltam, Peter Stein lazán visszautasította, hogy neki Kohl kancellár a legmagasabb állami kitüntetést adja át.

  • Ezért fájhatott a kormányzatnak Heller Ágnes is – mert kimondta, hogy a király meztelen?
  • Külföldről fizetett ügynöknek, agent provocateur-nek tartották, vagy mondták: a Rákosi-korszakban egy ilyen jelző súlyosabb következményekkel járt volna, ma már a diktatúráknak nincs szüksége ennyire direkten korlátozó eszközökre. Elég a verbális durvaság, az izoláció. Miért hívta meg Macron Heller Ágnest? Pont ezért. Mert ő egy ellen-modellben hisz. Jelenleg tényleg sok erő van ebben a populista mozgalomban, többek között azért is, mert a nagyon komplex problémákra egyszerű válaszokat ad, és őszintén szólva ez a fajta szimplifikálás sokak világképének tökéletesen megfelel, de van a “másik oldalon” is törekvés és gondolat a problémák újrafogalmazására, mert különben eléggé elkényelmesedtek a liberális demokrácia politikusai a második világháború és főleg a berlini fal leomlása után, annyira evidensnek vették, hogy mindenki belátja, milyen nagyszerű az általuk képviselt politikai rendszer. Nem olyan egyszerű ez a történet – és nyitott végű, természetesen. A történelem hullámmozgás, az apály és a dagály, a reakció és ellenreakció: eleve egyik oldalnak sincs teljesen igaza.
  • És mi a célja ezzel a jelenlegi garnitúrának, akik most hatalmon vannak…?? …és miért nincs szükségük a színházra?
  • A színház elsősorban arra kell nekik, azért foglalnak el helyszíneket, hogy megbízható és ideológiailag kontrollált helyekre járhassanak színházba az ő embereik, éspedig azokba a színházakba, amit az ő embereik csinálnak. Ez is egyfajta nem is láthatatlan cenzúra. Az ő szemükben nem gondolatok laboratóriuma a színház, nem a szabadság terepe, hanem szolgáló intézmény. Egy világnézetet kell kiszolgálnia. Ez elég ismerős nekem ifjúkoromból. De az is, hogy a jelentős alkotóknak ezt mindig sikerült megkerülniük. És mindig tudtuk, ki a fontos, mindegy, hogy éppen szilenciumot kapott, vagy rárivalltak-e valamelyik központi pártorgánumban.

©Szokodi Bea

  • Akkor nem is attól félhetnek, hogy a színház egyéniségeket “nevel”?
  • Nem igazán érdekli őket ez, szerintem. Egyszerűen csak stallumokat kell adni. Ahogy a kínai császárságban is volt legalább huszonnyolc hivatalnoki fokozat, grádics,  Magyarországon is van ugyebár Kossuth-díj, ilyen kereszt, olyan kereszt, Érdemes Művész, Jászai-díj – ez mind-mind a kulturális tyúklétra egy-egy foka – ez szerintem elég rossz gyakorlat, az államosított kultúra maradványa. Amikor Nyugat-Berlinben voltam, Peter Stein lazán visszautasította, hogy neki Kohl kancellár a legmagasabb állami kitüntetést adja át. A kultúra nálunk elsősorban az, hogy az ő embereik, a magukat sokáig elnyomottnak érző, esetleg nem túlságosan sikeres művészek kapjanak valamit, biztonságot leginkább. Az MMA tagok havi fixet kapnak, mert a hátországbelieket el kell tartani. Nem érdekli őket, hogy Jókai Anna mit írt, nem olvassák, nem is érnek rá regényeket olvasni. Csak az kell, hogy legyenek ún. szellemi foglalkozású emberek, akik a tábor létszámát erősítik. Látod, mi történt a Filmalapban. Nekem a Filmalappal csak egy bajom van: hogy monopolhelyzetben van – Magyarországon csak abból lehet film, amit ők akarnak. Ha az lett volna a cél, hogy a magyar közönségfilmet népszerűsítsék, mert a jegybevételt növelni kell – mit mondjak, ezzel a programmal egyet is tudok érteni. De nem: ők mindent magukba szippantanak. Az örökös centralizálás. Mint a tankönyvkiadásban, és másutt is. Régen három-négy-öt helyről is lehetett egy filmes projekthez gyűjteni pénzt. Ma ez lehetetlen. Készülnek nagyszerű filmek is, igaz, korábban is készültek, szerintem nem jobb a mostani arány, a korábbi filmes szervezetek legalább annyi értékes művet segítettek létrejönni. De ma Magyarországon csak abból lehet filmes, akinek ők pénzt adnak. Hozzáteszem, hogy az inkubátor programjuk is rendkívül szimpatikus. Az a vicces, hogy a kultúrának olyan mély gyökerei vannak Európában, Amerikában, Dél-Amerikában, hogy lehetetlen megbuktatni és kiradírozni. Észak-Koreában nyilván lehetséges, de az nagyon nagy emberi áldozatokkal jár.

Probléma akkor van, ha kész formát applikálsz a siker érdekében a műveidbe. Kézenfekvő a példa: az Élő kötet nem marad nagyon nagy erkölcsi, személyes és művészi kihívás volt számomra. Mostanában meg-megkérdezem író barátaimtól, hogy ha te megtudnád azt az édesanyádról, megírnád? A válasz: hát nem tudom. Számomra ez egy igen kemény döntés volt, amit csak a legnagyobb belső szabadsággal lehetett jól megoldani.

  • Miért lehet  fontos, hogy “államosítsák a kultúrát?
  • Csakis a kontroll miatt. Illetve a források elosztása miatt. A nagy kérdés, hogy húsz év múlva, ötven év múlva kié lesz a víz? Ez az izraeli-arab konfliktus egyik döntő kérdése is. Kinél van a víz, kinél vannak a források? Erről van most szó nemzetközi szinten, és Magyarország ennek az egyik epizódja csak. Mégis érdekes megvizsgálni, mert Bolsonaro, Erdoğan,  Putyin látszólag teljesen különböző rendszerekből jőve is ugyanazt mondják, össze is járnak, többnyire össze is hangolják a megnyilvánulásaikat. Egy ellen világszervezetet építenek ki, és a magyar miniszterelnök ide-oda táncol, legfeljebb az tartja vissza, hogy az Európai Unió részei vagyunk egyelőre, mert jön még onnan pénz.
  • Van-e ebből előre menekülés, egérút? – nem kilábalás, mert nincs már miből kilábalni, azt érzem…
  • Talán igen. Találékonynak kell lenned, mint Odüsszeusznak, és neked magadnak minden nap föl kell találnod magad. Ez az egyetlen lehetőség szerintem.
  • Milyen értelemben találhatja ki magát az egyén?
  • Az szoktam mondani a tanítványaimnak: ha nem megy a forgatókönyvírás, akkor fordíts, ha nem megy a fordítás, akkor rajzolj. Ha nem megy a rajzolás, akkor menj el színésznek, ha nem megy a színészet, akkor menj el pincérnek. Ha nem megy a pincérkedés, akkor próbálkozzál újra az írással. Persze ez az én életmodellem – és eddig még működött. Nyitottnak kell lenni egy csomó mindenre, viszont ehhez dolgozni is kell, szorgalmasnak kell lenni, ugyanakkor kíváncsinak maradni. Nem úgy van, hogy nyitott vagy, és akkor majd csak történik valami. És néha jót is kell csinálni, amire emlékeznek.

©Szokodi Bea

  • …ezt a fajta nyitottságot nem lehet szervezetten “előállítani”, ezt csak az egyén képes megtenni…
  • Voltak baráti társaságok amelyekbe jártam, majd idővel kikoptattam belőlük magamat, mert azt tapasztaltam, hogy összejönnek rendkívül okos emberek, és buták lesznek egymástól. Kialakul közöttük egy belterjes nyelv. Nem érdemes mindig a politizálni sem, mert szörnyen unalmas már. Mindennek ellenére azt tapasztalom, hogy egy alkotónak rengeteg kiaknázható lehetősége van ebben a helyzetben is, ahol a konfliktusok élesebben látszanak, és a művészetben az elveszett esély többnyire nagyobb inspiráció, mint a lehengerlő győzelem. Egy filmrendezőnek természetesen nehezebb, neki kell minimum háromszázmillió, hogy el tudjon indulni egy projekttel. Egy írónak ehhez nem kell háromszázmillió. Nekem az a szabadság kell, hogy mit kezdek a napommal – és itt most tekintsünk is el a családi helyzetemtől –, ha el akarok olvasni tíz könyvet egy hét alatt, akkor ehhez az kell, hogy ne kelljen bemennem a munkahelyemre se nyolc órára, se tízre – rendben, ezt meg kell valamivel váltani, nyilván, pénz is kell a szabadidőhöz. Ezen kívül az a kérdés, hogy van-e muníciód, ami formát keres? Az ambíció megvan, oké, de van-e hozzá muníciód is? Probléma akkor van, ha kész formát applikálsz a siker érdekében a műveidbe.

Igen, a művészet szabadságához kell a személyes döntés szabadsága. A tét borzasztóan magas azokban a környező országokban is, ahol szintén ezzel a napjainkban új erőre kapott regressziv, feudális rémképpel viaskodnak, ezzel az új köntösbe bújtatott rendállammal, amiről buta módon azt hittük, túl vagyunk rajta.

  • Kézenfekvő a példa: az Élő kötet nem marad nagyon nagy erkölcsi, személyes és művészi kihívás volt számomra. Mostanában meg-megkérdezem író barátaimtól, hogy ha te megtudnád azt az édesanyádról, megírnád? A válasz: hát nem tudom. Számomra ez egy igen kemény döntés volt, amit csak a legnagyobb belső szabadsággal lehetett jól megoldani. Ha nagyobb a kihívás, nagyobb a dobás is. Talán ettől lett sikeres ez a könyv. Attól, hogy azzal a szemléletmóddal van megírva, amiről azt írták (leginkább külföldön): megírja az igazságot az édesanyjáról, ugyanakkor mély szerelem kapcsolja hozzá. Dönthettem volna úgy is, hogy nem teregetem ki a szennyest, ahogyan a kezdetleges szólás járja. Az is egy döntés lett volna. De nem az volt a szabad döntés. Sajnos nem adódott a lehetőség, az időkorlát miatt sem, hogy nyolc évig érleljem a könyvet, létrehozzak egy fikciós formát, amelyikbe majd valahogy belerejthettem volna, kódolt nyelven a családomat. Már a Zehuzét is úgy olvasták az emberek, hogy azonnal lefordították maguknak a fiktív neveket. Egy ún. kulcsregény mindig ilyen. De a fikció nem is lett volna érvényes, mert a mai irodalomban az a fajta fikciós forma egy ilyen történetre nem is igazán alkalmazható. Ebben a regényben a hatvan év alatt felgyülemlett írói készség találkozott a szabadságra való törekvéssel. Nem volt könnyű döntés, a mai napig is nehéz erről beszélnem. Esterházy Javított kiadása nagy példa volt számomra, a bátorsága – ő a nyilvánosság előtt nem szeretett erről a könyvéről beszélni, de abban abszolút pionír volt, ahogyan megírta. Bántották is őt ezért eleget. Mondok egy példát. Egy ismert és általam kedvelt magyar író egy magyar író temetésén azt kezdte mondani, mintegy maga elé, de mellém állva: „Itt van a Forgách, aki feljelentette a saját másokat feljelentő apját“. Csudás bonmot. Roppant szellemes. Amire élesen megkérdeztem: “Olvastad?“ – nyilvánvaló volt, hogy nem. Hiszen a könyv nem is az apámról szól elsősorban. Utána viszont elolvasta, és rendesen bocsánatot kért. De ez egy alapvető, kissé befülledt attitűd minálunk, még az okos, európaias gondolkodású íróknál is. Hogy ez a téma személyes szinten érinthetetlen. Holott ha ezt nem merjük megérinteni, akkor miről fogunk tudni beszélni? Én ennek a könyvnek a megírásához szükséges belső szabadságot ’84 óta gyűjtögettem, attól fogva, hogy kiléptem a hivatalos szerkezetekből. Ha az emberrel szembejön egy ilyen történet, mondhatni foglyul ejti egy ilyen rossz, a személyére szabott csapda, kis gondolkodással rájön, hogy egyetlen kulcs van hozzá: a tiszta, egyenes beszéd. Mindig újra meg kell tanulnunk az egyenes beszédet. Ezt egyébként legjobb barátomtól, Petritől tanultam. Nádas, aki nagyon lényeglátó, azt mondta a könyvemről (nem szószerint idézem): ez a könyv akkor íródott meg, amikor ki tudtál lépni annak a kényszeréből, hogy a következményekkel foglalkozz. Amikor szembe tudtál fordulni mindenki mással. Pontosan értette a személyes választás dimenzióit. Ezt a könyvet belső szabadság nélkül lehetetlen lett volna megírni.
  • …mert olyankor minden végtelenül kitágul…
  • Igen, a művészet szabadságához kell a személyes döntés szabadsága. A tét borzasztóan magas azokban a környező országokban is, ahol szintén ezzel a napjainkban új erőre kapott regressziv, feudális rémképpel viaskodnak, ezzel az új köntösbe bújtatott rendállammal, amiről buta módon azt hittük, túl vagyunk rajta. Egyébként most Szvoren Edinát olvasom, csodálatosan tehetséges valaki, de sorolhatnék másokat is, mert manapság rengeteg jó, tehetséges író van. Jó művek csak a belső szabadságból születhetnek – másból nem.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: