Kurt Vonnegut: Éden a folyónál

2019. augusztus 30. 17:26

A fiú szíve úgy járt, mint a motolla. Most már képes lenne beszélni. Elmondaná a lánynak, mennyire szerelmes belé. A szavak megformálódtak, és szinte szétvetették a lelkét. De a lány keze jégcsap, karja száraz ág. Arcán fagyott mosoly. Neki ahhoz a mosolyhoz többé nincs köze. Elkésett. Az Édenben voltak, ott a folyónál. De ő elszalasztotta az esélyt. Egyedül maradt. Egyes-egyedül.

Amikor a vadász elhaladt mellettük az erdőben, a lány meg a fiú úgy tettek, mintha nem is ismernék egymást. Járják a maguk külön útját. Figyelik a madarakat. A vadász mindkettejüket szemügyre vette, de éppen csak annyi figyelmet szentelt nekik, hogy tudomásukra hozza, őt ugyan nem teszik lóvá, ha szerelmeseket lát, ő aztán tudja, hányadán áll, különben is kedveli a fiatal szerelmespárokat.
Amint a vadász megelőzte őket, a két fiatal folytatta játékát a kővel.
A fiú tizenhét éves volt. Magas, és még mindig növésben. Esetlen, akár egy házilag barkácsolt lajtorja. Vastag csuklók, csapott váll. Nagy kéz, nagy, hosszú láb. Úgy lépkedett a fák között, mintha gólyalábon járna. Babaarc, akár egy komoly kisgyermeké. Hogy lehet, hogy ilyen sokáig vagyok a magasban, mégsem esek le? Mintha efféle furcsaságon tűnődne.
Lement az ösvényről. Hátát egy törzsnek vetette. Zihált. Boldog volt. Éberen várta, hogy a lány továbbrúgja a kövüket.
Kicsike kő volt, kék. Nem nagyobb egy vörösbegytojásnál. Az út nyirkos moháján hevert. Még a kocsifelhajtónál találták. Felváltva rugdosták. Már másfél kilométert haladtak így, befelé az erdőbe. A kőtől tizenöt méterre, a folyónál az ösvény véget ért.
A lány betöltötte a tizenkilencet. Apró, de nőiesen formás. Teste kecsesen izmos. Szép arcán látszott, hogy nagyon összpontosít. Odament a kőhöz, gondosan célzott, majd belerúgott.

Pattogott a kő az ösvényen. Bukdácsolva, hadonászva iramodott utána a fiú. Közben úgy tett, mintha cselezne, hajolt erre, hajolt arra, útját állta képzeletbeli ellenfelének. Most ő rúgta tovább a követ.
Laposan és sebesen szállt a kő. Sötéten megcsillant, mikor a folyóba esett. Gyorsan alámerült.
A fiú megfordult, és diadalmasan a lányra mosolygott. Nincs, és soha nem is volt nálam erősebb férfi a világon! – adta hírül a mosolya.
A lány láthatólag osztotta ezt a nézetet. Tekintetében szerelem és csodálat.
– Nem kellett volna olyan messzire rúgni. Bele a folyóba. Szükségem lett volna rá. El akartam tenni emlékbe.
– Hazarúgunk egy másikat – felelt a fiú. – Azt is elteheted.
– Nem lesz már több ilyen jó kő. Nincs az a kő, amelyik a közelébe érhetne.
– Mindegyik kő egyforma. A kő az kő.
– Egy férfi szemében. A nő viszont képes észrevenni, amire vigyázni kell. Amit meg kell tartani.
A lány a parton egy lapos sziklára telepedett, és megpaskolta a maga melletti részt.
– Ülj ide. Száraz.
A fiú tanulmányozta az ülőhelyet, majd a lánytól négy méterre leült az árnyékban egy halom nedves, szúrós nádcsonkra.
– Kényelmes? – érdeklődött a lány. – Nem kellemesebb itt, a napon?
– Remek. De tényleg. – Furcsa módon a fiú örömét lelte abban, hogy döfködi a sás, és hogy a lánytól oly távol helyezkedett el.
– Az Éden lehetett ilyen. Az alma előtt. Egyszerű. Tiszta – mondta a lány.
– Aha!
Amikor kettesben voltak, a pillanatot mindig a lány hímezte ki szerető szavakkal. A fiú csupán csettintgetett, alig figyelt, szinte otrombán válaszolgatott. Fejében zavar. Büszkeség és békesség. Valósággal megrészegült.
– Emberből csak kettő. Meg még az állatok. És a növények – folytatta a lány. – Végtelen csönd. – Levette a cipőjét, kinyújtóztatta a lábát. A folyóban megnedvesítette a lábujjait. – És bármit mondunk, legeslegelőször hangzik el. És kizárólag kettőnkre tartozik. Nem is létezik senki más.
– Aha! – A fiú közönyösen elfordult. Nem nézte tovább a rózsaszín lábujjakat, a formás lábat. Zsebéből kést vett elő, és hántani kezdte egy fiatal fa kérgét. – Szerintem azon gondolkodik, hol lehetünk – mondta.
– Pontosan ott, ahol kell.
– Gőzöm sincs, milyen mesét adjunk be neki. Hogy mi ütött belénk. Csak így elcsámborogni! Ócska vén követ rugdosni. Mint két hülyegyerek.
– Nem vagyunk gyerekek. Mától végképp nem. És meséket sem kell kitalálnunk.
A fiú csodálkozva ingatta a fejét.
– Hát ez őrület! Azt hittem, a Holdra előbb jutok fel, mint ide.
– Azokat a dolgokat szeretem, amelyek csak úgy megesnek – felelte a lány. Egyáltalán nem tűnt se meglepettnek, se zavarodottnak. Ami történt, megtörtént.
A fiú a homlokát ráncolta. A rejtélyen töprengett.
– Ekkora bolondságot! – okoskodott. – Én csak azt akartam, hogy ne legyek folyton útban. Azért álltam ott, a kocsifelhajtón. Nem gondoltam egyáltalán semmire. Aztán észrevettem a követ. Amikor kijöttél, belerúgtam. Erre te meg továbbrúgtad.
– És most itt ülünk. Régóta néztelek az ablakból.
– Engem?
– Nem érezted? Én mindig megérzem, ha néznek.
A fiú abbahagyta a farigcsálást. Elvörösödött a gondolattól, hogy a lány titokban őt nézte.
– Azt hittem, elutaztál egy másik világba. Annyi mindent kell még csinálnod és végiggondolnod.
– Téged néztelek. Hogy milyen magas vagy és jóképű.
– Inkább röhejes.
– Dehogy vagy röhejes.
– Rajtad kívül mindenki röhejesnek tart.
A lány félrefordult. Idegesítette a fiú önsajnálata.
A fiú elszégyellte magát. Hogy leplezze, fürgén felállt. Csapkodta a kezét, mintha a port verné le róla.
– Jobb, ha visszamegyünk – mondta.
– Még nem készültem fel rá.
– Jó. Szólj, ha felkészültél rá.
– Szerintem egy csomó dolgot meg kellene beszélnünk.

A fiú a vállát vonogatta.
– Azt hiszem, már tökre kibeszéltük magunkat. Mindent ezerszer is átrágtunk.
A lány a folyót figyelte. Hirtelen elkerekedett a szeme. Valami nagyon jelentős gondolat jutott az eszébe.
– Talán megcsókolhatnál. – A lány elmerengett. – Azzal aztán mindent, de mindent elmondhatnánk egymásnak. Megtennéd?
A fiú megdöbbent.
– Persze. Megtenném. Úgy érted, hogy most?
– Úgy. Szerintem kedves dolog lenne.
– Aha. – A fiú átcsoszogott a lányhoz, két karja bénán csüngött a mellkasa előtt, mint két uszony. Lenézett a lányra. Elment az eszem, gondolta. Vigyorgott, ide-oda csúsztatta a lábát. Biztos valami beugratás. – A homlokodat?
– Az remek lenne.
Megcsókolta a lány homlokát. Alig ért hozzá. Aláhulló száraz falevél csókolja meg így a talajt. Mielőtt a fiú felegyenesedett volna, a lány az övéhez szorította az arcát. Forró volt a lány arca. Égett a fiúé is, mikor visszament lucskos nádtorzsáihoz a sötétbe.
– Jó? – kérdezte a fiú.
– Tökéletes. Még soha nem csókoltál meg. Ez az első eset. Miért?
– Miért? Csak! – A fiú a levegőt öklözte. – Mert… szóval… az ég szerelmére… azért, mert ez a dolog nem helyénvaló. Azért.
A lány arckifejezése a csók után sem változott. Továbbra is tágra nyílt szemmel bámulta a folyót.
– Tudod, mi jár az eszemben?
– Nem.
– Hogy szinte minden helyénvaló. – Felállt, belelépett a cipőjébe, közben folyamatosan úgy mosolygott a fiúra, mintha a tulajdona lenne. – Most pedig, miután ezt így kijelentettem, csakugyan ideje visszamenni.
A lány mintha megkönnyebbült volna valamilyen tehertől.
Hazafelé némán ment, zárkózottan.
A fiú másik követ rugdalt, egy fehéret, végig az ösvényen. Körbetáncolta a követ a lány előtt, hátha ő is szívesen rugdosná. De a lány ügyet sem vetett rá. A fiú úgy érezte, bolondot csinál magából.
A bokrok alá rúgta a követ. Kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, és azon törte a fejét, hogy min is törhetné a fejét.
Talán felbosszantotta a lányt, mert nem árulta el neki, hogy azért bírja őt? Még a csókot se ő kezdte. A lány egy alkalommal közölte vele, hogy egy másik férfit szeret. Akkor a lány várta volna, hogy a fiú mondjon erre valamit. És ő nagyon is akart volna mondani neki valamit. De végül meg se mukkant. Amit mondott volna, nem jött a nyelvére. Ostoba vagyok, gondolta.
Ismét találkoztak a vadásszal. A férfi illemtudóan az utat figyelte, de mikor a fiú mellé ért, hirtelen rákacsintott. A dévajul kacsintó szem körül a ráncok örvény alakba rendeződtek.
*  *  *
A fiú és a lány már a nagy fehér háznál járt. A kapuban negyven körüli vékony asszony várta őket. Esküvőhöz öltözött. Mögötte a ház sötét belsejében emberek ezüstöt fényesítettek, poharakat törülgettek, a vázákba virágot tettek, a sötét, ragyogó fabútorokat még ragyogóbbra dörzsölték. Valahol porszívó szimatolt a szőnyegek alá. Olykor a lambériának verődött.
Az asszony nem repesett az örömtől.
– Hát ti meg hol csavarogtatok? – kérdezte. Zsebkendőjét gyűrögette. – Alig egy óra múlva itt lesznek a vendégek.
– Bőven van még idő, Mary néni – felelte a lány. – Minden tervszerűen halad. Rengetegszer elpróbáltam az egészet. Tökéletes.
– Ha élne az anyád és az apád, velük nem bántál volna így. Hogy eltűnsz, és egy szót sem szólsz.
– Nem volt más választásom. Ezt kellett tennem, Mary néni. Különben nem tettem volna.
– Miért nem szóltál?
– Amíg meg nem történt, nem tudtam, hogy megtörténik. Megyek, rendbe szedem magam. – Elsietett a nagynénje mellett. Kettesével szaladt fel a lépcsőn.
A nagynéni utánakiáltott.
– Heyden! Legfőbb ideje, hogy megértsd, másokkal szemben több felelősséggel tartozol. – Az asszony most a fiúhoz fordult. – Te is eredj öltözni.
– Megyek.
– Tudod a szöveget?
– Igen.
– Köhécselj előtte. Nehogy rekedt legyen a hangod.
– Köhécselek.
A nagynéni arca megenyhült. Nézte a fiút. Lelkébe az aggódás helyére gyengédség költözött.
– Ó, istenem! Akkor biztosan sírni fogok. Amikor elmondod, egyszerűen nem tudok majd uralkodni magamon. Más se lenne rá képes. Ott állsz, szálegyenesen… – A nagynéni szemében könnycseppek gyülekeztek.
A fiú zavarban volt, és a nagynéni zavarát is átérezte.
– Hát – szeretett volna bejutni mellette a kapun, de az asszony megragadta az ingujját.
– Egyáltalán, felfogtad, mit jelent? Hogy milyen irtózatosan megrendítő, amit mondasz majd?
– Persze. Értem. Azt hiszem. – A fiút felkavarták a könnyek, meg ez a kérdés.
– Tényleg érted?
– Igen! Igen, igen, igen! Mondom, hogy értem!
A nagynéni elengedte a fiú ingujját, és hátralépett.
– Miért lettél hirtelen olyan dühös?
A fiú ideges zavarában karjával a levegőt csépelte.
– Nem tudom! – kiáltotta. – Az emberek! Az egyik szerint menjek oda. A másik szerint ne menjek oda. Fogjam be a szám. Álljak fel. Üljek le. – Hessentett. Pokolba az egész esküvővel! Ezt jelentette a mozdulat. – Nem tudom. Szerintem ez olyan női dolog. Alig várom, hogy túl legyek rajta. – Arrébb lépdelt. – Ha vége, talán képes leszek egy kicsit újra a saját életemet élni.
*  *  *
A fiú, a vőlegény és a tanú a nagy fehér ház nyirkos pincéjében tanyázott. Fölöttük a vendégek léptei csosszantak.
A vőlegény felhajtotta a vízóra fedelét, és megfontoltan leolvasta a mérőállást. Visszakattintotta a fedelet.
– Neked már fenn kellene lenned, nem gondolod? – kérdezte a fiútól.
– Fogalmam sincs. Ha idelenn nincs semmi keresnivalóm, úgyis előkerül valami asszony, és a fülemnél fogva a helyemre cibál. Addig meg inkább maradnék veletek.
– Nem vagyunk valami szórakoztató társaság – közölte a tanú.
– Ilyen helyzetben nem csoda – állapította meg a fiú.
A vőlegény elmosolyodott.
©Csatádi Gábor
– Ezt úgy mondtad, mintha a saját esküvőd lenne. – A tanú felé tartotta a kezét.
– Hol az a flaska?
A tanú a vőlegény kezébe nyomta az ezüstkulacsot. A vőlegény meghúzta. Közben a fiút nézte.
A pillanat cinkossága melegséggel töltötte el a fiú lelkét. Idelenn legalább nem kell megjátszania magát. A két férfit ismeri. Szereti is őket. Itt nem ideges. A női rejtélyek itt nem zavarják. Senki sem követel tőle semmit. Nincsenek érzelmek, amelyek úgy felzaklatják.
– Ha nem bánjátok, én is innék egyet – mondta.
A vőlegény a fiú felé nyújtotta a palackot, aztán meggondolta magát.
– Hoppá! Ha adnék belőle, bűnrészessé válnék. Fiatalkorút segítenék bűncselekmény elkövetésében – tréfálkozott.
– Az eset sokkal súlyosabb – tódította a tanú. – Aláásnád az egészségét.
– Bizony. Még növésben van. Nem hagyhatjuk, hogy ártson magának. Egy napon ez a test sok örömet szerez valami nőszemélynek.
A pillanat örökkévalóságnak tűnt. A fiú ott állt, kinyúlt a flaska felé, de a keze üres maradt.
Megértette, hogy a vőlegény nem jó barát. Egyáltalán nem. És milyen csúf! Azok az óriási fehér fogak! Milyen vastag az ajka! És a szeme! Csupa kapzsiság! És egyre csak vigyorog. Lerí róla, hogy önhitt. Csúfot űz másokból.
A fiú újra érezte, milyen volt, mikor az erdőben a lány az ő arcához szorította az arcát. Újra ég. Hirtelen el is akarta mondani ennek a vőlegénynek, hogy sétált az erdőben a lánnyal. Hogy milyen mély csönd honolt a folyó mellett, és hogy megcsókolta. Gúnyosan a vőlegény képébe vágja, hogy ilyen csodálatos szerelmet ő, a vőlegény sohasem ismerhet meg, ha millió évig él, akkor sem.
De hallgatott. Ridegen maga elé meredt.
– Csak vicceltem – mondta szívélyesen a vőlegény. – Hé! Ne má! Fiú! Ne lógasd úgy az orrod! Nem patkolt el a legjobb barátod! Azt hittem, te vicceltél meg bennünket,mikor inni kértél. – Megragadta a fiú kezét, és derekasan megrázta. – Na ne má! A mai szent napon nem rághatunk be egymásra!
És a vőlegény, íme, ismét barát lett, gyengéd, jóképű.
A fiú lesütötte a szemét. Nem értett már semmit. Egész álló nap szörnyű érzelmek kavarogtak benne. Dörgés, villámlás, aztán egy időre elül a vihar, majd kezdődik elölről.
– Én is csak vicceltem. Nem vagyok berágva – mondta.
A nagynéni a lépcső tetejéről a fiút szólította.
– Siess! – sürgette.
A vőlegény elengedte a fiú kezét.
– Kívánj nekem sok szerencsét!
– Sok szerencsét!
– Köszönöm. Rám fér.
*  *  *
A fiú és a lány ismét együtt mentek. Ezúttal egymásba karolva.
A fiú szíve úgy járt, mint a motolla. Most már képes lenne beszélni. Elmondaná a lánynak, mennyire szerelmes belé. A szavak megformálódtak, és szinte szétvetették a lelkét.
De a lány keze jégcsap, karja száraz ág. Arcán fagyott mosoly. Neki ahhoz a mosolyhoz többé nincs köze.
Elkésett. Az Édenben voltak, ott a folyónál. De ő elszalasztotta az esélyt.
Egyedül maradt. Egyes-egyedül.
Elengedte a lányt, és leült. Agya helyén űr. Hang- és fényfoszlányokat érzékelt csupán.
– Ki adja férjhez ezt a hölgyet? – kérdezte a lelkész.
A fiú felállt.
– Én adom őt férjhez. A testvére.

Szántó György Tibor fordítása