Éjjel-nappal színház…- avagy a "Mekk mesterek" szerepösszevonásai

02019. szeptember 18. 21:39

„Akit az istenek el akarnak veszejteni,

annak először elveszik az eszét!”

(Euripidész)

Az idei évadkezdésben “belerejtve” ott van egy másik évadkezdés. Eme rejtett még nagyobb elánnal, még grandiózusabb kellék – és díszletarzenállal igyekszik most elstartolni – persze az is igaz, hogy ez a második, az önkormányzati választások kedvért beindított vándorcirkusz sem tartalmában, sem költségvetését tekintve nem egyenértékű a kő- és független színházi léptékekkel. Az alpári szemfényvesztések kategóriájában, gerinctelen ágálásban az október 13-i évadzárás előtt, már most a félidejében  minden emberileg vállalhatatlan kategóriában tarolja a maga díjait.
Budapesten és Diósjenőn is élvén, dolgozván két történetet mesélek el az elmúlt napokból  – ám  olyan történeteket, amelynek paralel változataiból mindannyiunk csokorszám mesélhetne, és amely történeteknek csak épp egy jelenetét tudjuk mesélni, mert a darab eleje a mögöttünk hagyott századokban indult, a befejezése pedig csak a jó ég tudja, hogy mikor érkezik el számunkra, magyarok számára.
Múlt szombat reggel, annak örömére, hogy egy hónapnyi alváshiányos éjszaka után, nyolc órányi egybefüggő alvás után korán reggel ébredtem, “bekönyörögtem” magam Szilárd barátom mellé: hadd mehessek én is vele piacozni a Rákóczi téri vásárcsarnokba. Csak úgy. Tét nélkül, mint aki efféle luxus időtöltést is megengedhet magának, így nyújtva meg az ajándékként megélt toscanai majd két hetes önfeledtségét – elvan a gyerek, ha játszik alapon. Persze van még egy csodája az ilyen prolongált önfeledtségnek: a rácsodálkozás elidőzésének alkalma. Rácsodálkozás arra, ami mellett elrohansz év közben, mert sietsz a Rákóczi téri metrómegállón keresztül a négyes metrón a Keletibe, hogy elérd a miskolci IC-d, ha éppen este az ottani Nemzeti Színházban nézel előadást.
Szóval most nem kellett rohanni, és nem is voltak sokan délelőtt tíz órakor a csarnokban, és a csarnok körül se. Tüzesen sütött le a késő nyári nap a térkövekre, a beton csúszda metróállomás tetőre és arra a pár, standjuk mellett álló önkormányzati aktivistára, aki a most is regnáló polgármester (jelölt) számára egy pártlogó nélküli standon aláírást gyűjt, míg a harminc lépéssel odébb lévő, Józsefváros címerével kidekorált piképólóban feszengő, szombati “társadalmi munkára” kivezényelt, nagy valószínűséggel “önkéntes” önkormányzati dolgozók próbáltak becserkészni engem maguknak, csábítgatva a vásárcsarnok falánál kétemberes és egyéb méretekben is felhalmozott plüssmackókhoz: “Akarsz macikkal fotózkodni?” Bájosan bárgyú értelmetlenség családi bevásárlós szombat délelőttökre. Engem pedig nagy gyereknek néztek.
És persze mindenki mást is – folyamatos végnélküliséggel. Kezdve azzal, hogy az egykor jobb, de legalábbis önazonosabb napokat látott “Kurvák teréről” e szombat délelőttre (is!!!) ki lett tiltva minden egyéb más párt, civil szervezet – zavaróan egyenlő esélyeket teremtő, pluralista demokratikusság. Hisz mienk, övék itt a tér, avagy itt is, minek mást “megtűrni”, “beengedni”, hagyni szóhoz jutni. Ej, ej, nem jó ez így. Pedig van uniós pénzből kitérkövezett placc, négyes metró itt, prostituált-mentesített, zsebkendőnyi zöldfelület ott.

A kurvák elmentek, el lettek küldve – kár. Mégis azt hiszem, hogy ama békebeliektől, és itt most nem feltétlen a Kádár-koriakra gondolok, sokat tanulhattunk volna. Igen, még én is. Akiknek bárcájuk volt, azoknak egészen biztos tisztességük, ellenőrzött egészségi kondíciójuk is volt. Ők dolgozni akartak. Dolgozni és közben a szabályokat, a játékszabályokat betartani.

Mi, mai jól öltözött, magas apparátusokban, kurvákat megszégyenítő kapcsolati hálóval bíró mai, vasalt nadrágos, fehér galléros kurvák már a nyomukba se érhetünk – nincs rá sanszunk. Kurvák alatti kurvák lettünk.
Akik bármilyen pozitúrában képesek vagyunk fetrengeni, vonaglani, hisz még négy hétig kampány van. Orálisan kielégítünk ezért bárkit, aki két egymást metsző vonalat nekünk, mellettünk húz be. És persze mi is odatartjuk orális kielégítést várva a himbilimbinket.  Szilárd barátommal a nagyon kellemes, családiasan emberi, meghitt piacolás után leültünk a tér egyik sarkán lévő kávézó bejárata előtti padra (Csak zárójelben merem leírni, hogy ez a Csiga nevű hely, mert ha direktben kiírnám, akkor talán már holnap vegzálná is őket a „hivatal”), – mert én pipára, ő cigire szeretett volna gyújtani a szombat késő délelőtti pazar napsütésben a kávék mellé – édes élet a  Rákóczin. De még milyen!
Sőt! nem is csak  édes, hanem még a nyugat-európai fővárosokat is könnyedén kenterbe verő. Merthogy ez alatt az egy órányi nagyúrinak látszó pipázás, kávézás, cigizés alatt egymást érték az útest- és járdamosó miniautók. A városligeti vurstli ringlispílje kutyagumi volt ehhez képest: úgy köröztek fel és alá, mintha valami körhinta lovak lennének, akik, ha akarnának, se tudnának letérni, más mellékutcákba menni, költséghatékonyan felhasználva a tartályukban ott lévő cca. egy- másfél köbméternyi vizet.
Minek is mennének??! Hisz a Mekk mester módjára mindenki mást is Mekk mesterien beszűkült gondolkodásúnak gondoló, avagy legalábbis arra játszó jelenlegi józsefvárosi városvezetés nem tisztogatni, rendet rakni, – tartani akar, csak látvány kampányt folytatni. Most a világ közepe a Kurvák terebeli Rákóczi téri vásárcsarnok, ahol el kell játszani a jólnevelt, tisztességes, szolgálatkész, makulátlan pedigrével rendelkező örömlányt, örömfiút. Nem kurvát, prostit írok. Szándékosan nem. Nem, mert az egy rang, olyan, amihez fel kellett, kell nőni. Már aki tud, és akar. A kurvaság bárcával komoly, már-már szent játék – míg ez itt, avagy akkor ott a Rákóczi téren csak valami olcsóbbik fajta játék. Nekünk, magunkat szándékosan, kérés nélkül is, önként elhülyíteni akaró “hülyegyerekeknek”.

És ezt a fajta hülyítést, kurva alatti kurvaságot sikerül egyre profibb módon űzni. Nem hiába: a jelenlegi kormányzópárt szellemi kútmérgezése zseniálisan sikerült. Prototípussá, zsigeri automatizmussá lett. Nem tesz már különbséget eme “automatizmus”, jobb és baloldali mentalitású, gondolkodású honpolgáraink között. Euripidész után szabadon: az istenek az elveszejtéshez nemcsak az adott egyének eszét, hanem gerincét is elveszik, befalják – ha már lúd, legyen kövér alapon.

Vasárnap este, hazaérvén Diósjenőre, nem bírtam ki, hogy a Diófa Szövetség csilli-villi, ormótlan emblémájú és giccsességében tenyérbemászó, feltehetőleg magas árat igényló fényes papírra készített programfüzetét  el ne olvassam, ha már anyu nagy utánjárással, az állampolgári tájékozódás “kötelességének” és kíváncsi nyitottságának  eleget téve beszerezte.
Falom este tízkor a toszkán szalámis szendvicset (milyen jó is a mások által pénzelt, a zsíros ujjaknak ellenálló fényes papírválasztás ilyenkor), és szép lassan kezd kipotyogni vagy épp a rágás folyamatát felülírva megállni számban a falat. Hülye, széplelkű, lila ködös bölcsész vagyok, na – egyesek szerint – nincs mit tenni! Nézem, bámulom, a torkomra csúszott falattól – mert valamilyen indulatszóval szerettem volna a mellettem ülő anyum felé fordulni – még a szemeim is kiguvadnak.
A fényes, betörni, kézhez simulni képtelen, ám puccos papírra nyomott  Részletes választási programfüzet 2019 címlapját, a  Diófa Szövetségét, háttérben a Jenői-tóval, mint tökön a gyűszű – már engedelemmel, de nyilvánvaló egy szerkesztői szemnek, hogy photoshop design – ott áll hét, öltönyös, fehér blúzos, zöld nyakkendős, vállkendős diósjenői. A jelenlegi kormányzópártokat megtestesítő pártlogók alatt. Fejük fölött „A jövő most kezdődik!” harsányan – és ott a Diófa Szövetség ormótlanul nagy, magából mindenünnen gyökereket kieresztő – bár ezek vizuálisan inkább tövisnyúlványokra hajaznak – egy szem, még a csonthéjában lévő diója.
Pont a minap került “kezembe” digitálisan Hamvas Béla Arlequinja, nem is tudtam megállni még Luccában, hogy ki ne posztoljam a fészbukra egy részletet belőle, hát ezért emlékszem oly élénken eme Hamvas-sor feltalálási helyére: “Arlequin megismerte, hogy a létezés logikája paradox.” Hát most én is megismertem. Újfent. Sokadszor, de úgy tűnik, még mindig nem elégszer, egy életre nyomot hagyóan.
Mert álltam, azaz ültem a toszkán szalámis (salamo toscano) szendviccsel (panini) a kezemben, számban, és nem értettem, hogy miért döbbenek, lepődöm meg. Miért, holott már vagy tizennyolc éve ismerve ezt a Hamvas-szöveget tudom, vagy tudnom illenék, kellene, hogy a létezés logikája….paradox. Az, de nem kicsit, nagyon – ez pedig egy másik, balatonöszödi klasszikus, ugye. Szóval: paradoxitás csak annak van, aki Arlequin módjára él avagy szeretne, mert nem is tud, tudna másként létezni, élni.
Mindenki más számára meg adott a “NER-mentalitás”. Hisz ezen hét ember alig huszonöt hónapja, 2017 augusztusában még nekiment egy Oszter Sándor nevű, az akkori és még most is regnáló kormányzópárt által támogatott, az akkori Miniszterelnökséget vezető miniszterrel rendszeresen együtt vadászó magyar színészünknek, alias Rózsa Sándorunknak, aki akkor kezdte kiépíteni jó magyar sumák-bumák igyekezettel, panamázó ügyeskedéssel, tehetséggel a tórendszerét, amelyhez a Diósjenői Horgásztavat legfőképp tápláló Jenő-patakot használta – zsilippel addig “”időlegesen”” elzárva – feltöltésre.
Ellenzéki pálfordulás? Puhatestű gerinctelenség? A jelenlegi polgármester FIDESZ-ből való kilépése okán támadt légüres térnek az ügyes, a mikszáthi rafinériát bámulatosan, százötven év elteltével is kitüntetéses, vörös oklevél után kiáltó “tehetséggel” továbbéltető őshonos ügyesség?
Mindenesetre a polgármesterjelöltje e Diófa Szövetségnek egy Erdélyben született agrármérnök, aki annak idején azt a telket vette meg a temetődomb szélén, ami már akkor is a falu legnagyobb lakóingatlan minősítésű telke volt – mert ahogy akkor, a vásárlás idején fogalmazott: “…mindegy, hogy mennyibe kerül, az ár nem számít!”

Igaz is, vasárnap délután, a Színműs bemutató-előadás nézése előtt a Mikszáth téren ültem, élvezve a szerkesztőségi szabadságunk és egyben a nyár utolsó napját is. De idehaza, ebben a Diósjenő méretű országban nem lehet eljönni a “Mikszáth térről”. Maximum csak fizikai értelemben – amúgy fizikai értelemben viszont kár eljönni onnan, mert az Budapestünk egyik legromantikusabb, homlokzatainak eklektikusságában leginkább “olaszos beütésű” a palazzók által körülvett városi terek hangulatát idéző helye (e tér “szélén” élt egykor Mikszáth, Petőfi Szendrey Júliával, később pedig a Reviczky utca tér felé eső végén: Babits).

Szóval Mikszáth: nyammogom azt a  korábban említett szendvicset, túljutok a pártlogók mögé felsorakozott, érdekből ülepet nyelvvel tisztogató, huszonöt hónap alatt CEU-tüntetést és íme most FIDESZ-KDNP zászlót-logót büszkén vállaló polgármester-jelölti fáklyavivésén, és belelapozok e kemény papírú, a kézhez semmiképp sem simuló “Részletes választási programfüzet 2019”-be.
Nem kellett volna, kár volt, tudom. Szép volt és kerek az a szeptember 15-i vasárnap. Szép a Mikszáth terével, a pipázós átgondolkozásaival, az esti, tényleg unikális színműs premierjével, Hannus Zolival és Barna Lillával (ígérem, hogy péntekig megírom, megjelenik, becs’ szó)! Székely József Ede “Köszöntő!”-jének utolsó bekezdése mindent elrontott. Azaz megvilágosítóan helyére tett. “Ha a dolgok összeomlanak, az egyfajta próbatételnek felel meg, de ugyanakkor egyfajta gyógyulásnak is.” – mondja Pema Chödrön. Hát ez az!

“(…) Jut bőven megoldani való feladat. Óriási előny, hogy elnyertük a kormánypártok támogatását, a megyei elöljárók bizalmát. Minden józanul gondolkodó ember beláthatja, ez Diósjenő lakosainak jelent óriási előnyt. Nem mindegy, hogy kéréseinket hogyan fogadják, pályázatainkat kik bírálják el. Felhatalmazásuk alapján mondom. ELŐTTÜNK A FELADAT, VELÜNK A KORMÁNY, MÖGÖTTÜNK A KÖZÖSSÉG. A jövő most kezdődik!”- idézem ide szó- és tipográfia szerint.
E sorokkal zárul a FIDESZ-KDNP által támogatott Diófa Szövetség polgármester-jelöltjének Köszöntője. Mikszáth örök jelenidejűsége. A panamázó, magunk vagy éppen a közösség érdekének ködösített lózungja: „A falu érdeke az első!”, a nemzeti, „egyetemes érdekből” talpnyalásra szólító, a korábbi CEU mellett szimpátia tüntető, győzedelmet most ülepnyalással ígérő, és nagy valószínűséggel az ülepnyalás láncreakciójának szükségszerűségével működtethető, jövőért tenni kívánó “igyekezet” népnemzeti NER-kinccsé lett.
A FIDESZ, mint ahogy most én is, hátradőlve rágyújthat, ráérős nyugalommal kortyolgatva késő délelőtti kávéját: mindenki a célok, céljai érdekében – a kitartó, tíz évnyi, szisztematikus szellemi kútmérgezésének eredményeképpen – pontosan olyan lett ebben az országban, mint az, akire 2014 késő telének egyik reggelén a Blikknek nyilatkozó Simicska Lajos közszereplő azt mondta, azon a G-napon, hogy egy sperma. Bár a spermát ne bántsuk, abban ott a nélkülözhetetlen örökítőanyag. Hát pont ez az – ez a G egyben baljóslatunkká is lett, lehet.
Diósjenő, 2019. szeptember 17.

Csatádi Gábor