Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nem lehet a teljes tagadásból újat építeni!” – interjú
“Nem lehet a teljes tagadásból újat építeni!” – interjú

“Nem lehet a teljes tagadásból újat építeni!” – interjú

2019. szeptember 21. 16:04

Ezt az új évadot még a nyári szünet előtt készült Valcz Péter-interjúval kezdjük, akinek a rendezésében jövő csütörtökön láthatjuk először a Terminál Workhouse új előadását, a Daniel Bănulescu regénye alapján írt Szeretett Vezérünket a Szkéné Színházban. A napokban induló Valcz® napok kapcsán beszélgettünk vele totalitásról, a diktátorok lélektanáról, Ceausescu utánozhatatlanul utánozható hanghordozásáról, a térségünk traumatizált politikai viszonyairól, a mindennapjaink hasítottságairól, az MMA-nak írt nyílt levélről, a Valcz® napokról, a tervezett Fekete György-kerekasztal beszélgetésről, az Human Library (élő könyvtár) felszabadító megkerülhetetlenségéről és az alkotás egymásra hangoló erejéről…

  • Ha azt hallod,  hogy totalitás, totális, akkor mi az, ami elsőre eszedbe jut?
  • Most a próbafolyamat kapcsán sok minden. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse például. Érdemes lenne mindenkinek újra-olvasnia, mert ez egy totális vers. Épp most olvasom Pacepa tábornok visszaemlékezéseit, aki Ceausescu titkosszolgálatát vezette, majd kiment Amerikába. Éppen egy olyan résznél tartok, ahol egy tivornyájuk alkalmával egyre jobban “hergelik” bele magukat a lerészegedésbe, majd sírva imádkoznak Ceausescuhoz és Elenához.
  • Az imádkozásról jut eszembe: szerinted mi vezethet odáig egy embert, hogy elemi “igénye”, “vágya” legyen arra, hogy egy potentáttól, diktátortól vezettetve legyen?
  • Ez egyfajta szülő-gyermek viszony. A “szülők” olyan környezetet hoztak létre, ahol a gyerekeknek nincs, és nem is lehet nagyon más lehetősége. Mi is valami hasonlóban vagyunk. A tüntetés hisztivé válik, és nem egy párbeszédet generáló véleménynyilvánítássá. Az már egy másik kérdés, hogy a szülő miért vonzódik egy ilyen állapothoz, miért nem nevel életképes felnőttet. Benne maradunk egy kontrollált küldetéstudatban, ahol mindent az állam akar megoldani. 

Készülve a próbákra végigmentem a Múzeum körúton Ceausescuról szóló könyveket keresve, és az egyik antikváriumban egy hölgy említette, hogy bár a boltban nincs, de a férje egy időben gyűjtötte a róla szóló könyveket, és ő most szívesen odaadná. Ingyen. Mert fontos, hogy foglalkozzunk vele. 

  • Tényleg, hogyan akadtál erre az anyagra?
  • Molnár Guszti, a Terminál Workhouse vezetője adta a kezembe Bănulescu Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk című regényét. Ez a szöveg olyan, mint egy tabló, egyetlen hatalmas patchwork, csupa téblábolás. Mintha az író feltette volna magának negyvenévesen a kérdést: mit csinált huszonhárom évesen a Ceausescu-időszak alatt, ’87-ben? …és lehet, hogy csak azt tudja válaszolni magának, hogy volt egy pusztító kapcsolatom, melyben érzelmileg kinyírtuk egymást…©Gyöngyösi Hunor
  • …de igaz is, tényleg, mit is lehetne nagyon mást csinálni egy diktatúrában…
  • Ellenállni, együttélni, szolgálni. Ez a három főirány. És a negyedik: az ezek közti lelki és egzisztenciális vergődés. A szöveg tulajdonképpen ezeket az állapotokat provokálja azzal, amikor az írót felkéri Ceausescu, hogy írjon egy regényt, amiről csak akar. Ezt a helyzetet ellenállásra, szolgálatra használjam, vagy megpróbáljam valahogy kikerülni? Ezzel a képpel zárul a regény, és ezzel indul a darabunk is. Fazekas Juli játssza Ceausescut…és hát Elenát is. 
  • Ez de jó!… Ez a te ötleted volt?
  • O. Horváth Sári íróval mindketten azt akartuk, hogy Csaut nő játssza. Egyszerre távolít el, és mégis a hatalomnak egy sokkal komplexebb érzelmi rétegét tudjuk megmutatni így. Juli még kamasz volt, amikor átjöttek Erdélyből. Nagyon ismeri azt a korszakot, elevenen él benne Ceausescu hanghordozása, mozdulatai. Galambot lőttek és azt ették… Juli apukája egyszerre fél is, de nagyon izgatottan várja, hogy a lánya Ceausescut fog alakítani. Készülve a próbákra végigmentem a Múzeum körúton Ceausescuról szóló könyveket keresve, és az egyik antikváriumban egy hölgy említette, hogy bár a boltban nincs, de a férje egy időben gyűjtötte a róla szóló könyveket, és ő most szívesen odaadná. Ingyen. Mert fontos, hogy foglalkozzunk vele. 

Lehet, hogy létrejön egy új konszenzus… Fojtogató ez a hasítottság. Elemi igényem van valami harmadik útra, ami kivezet ebből az áljobb és álbaloldali frigid képződményből. De most újra egy soha véget nem érő érzés kezd eluralkodni, egy hasonló közömbösség, amiben Daniel Bănulescu is volt ’87-ben.

  • Látod? – nem lehet menekülni a témától.
  • …nem. Nagy rá az igény.
  • Vajon mi miatt lehet ?
  • Ennek a térségnek neurotikus és traumatizált viszonya a politikával – talán ez lehet az oka. Szinte közhely, hogy nincs feldolgozva a huszadik század, nem tudtunk még szembenézni vele. “A szomszéd múltjával mindig könnyebb szembenézni” – írom az ajánlóban. Persze nagyok az átfedések. Az én nagyanyám például bukaresti zsidó, nagyapám meg erdélyi magyar – ők nem éltek Ceausescu alatt. 1942-ben kerültek Magyarországra, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták. Nagyanyámnak kapóra jött ez a furcsa teleport, onnantól mindenütt azt mondta, hogy ő román, és ezzel sikerült letagadni veszélyes származását. De ez az előadás nem dokumentarista, nem Ceausescuról szól, hanem arról a zavarba ejtő idegállapotról, ami az átpolitizált létezés sajátja. Arról a bizonytalanságról, amikor azt érzed, hogy nem vagy képes kontrollálni az életed, szól a függő viszonyról, a megfelelésről, a megalkuvás érzetéről, a félelemről, a képzetekről, az öncenzúráról és arról a Stockholm-szindróma szerű érzésről, ahogy elkezdesz vonzódni ahhoz a rendszerhez, ami fogva tart.©Gyöngyösi Hunor
  • …persze e szindróma minden hihetetlen abszurditása mellett egyszerre hasznos is, hisz azzal, hogy elkezdesz (először) vonzódni egy rendszerhez, az már egy lehetséges első lépcsőfoka annak, hogy idővel meg- és kiismerd, fogást találj rajta magad számára, majd aztán óhatatlanul felébe is kerekedj…
  • Lehet, hogy létrejön egy új konszenzus… Fojtogató ez a hasítottság. Elemi igényem van valami harmadik útra, ami kivezet ebből az áljobb és álbaloldali frigid képződményből. De most újra egy soha véget nem érő érzés kezd eluralkodni, egy hasonló közömbösség, amiben Daniel Bănulescu is volt ’87-ben. Persze nem teljesen ugyanaz. Most nincs diktatúra. Hangsúlyoznám, hogy nem hasonlítható össze egy az egyben az Orbán és a Ceausescu-rendszer. Tematikában, toposzokban ugyanazon a skálán vannak, de a fizikai erőszak, a kínzások, az országméretű éhínség nagyon fontos vízválasztók. Sokan mondják, hogy mennyire aktuális a darab, de ez a darab szigorúan nem aktuálpolitizál, hanem egy nagyon jelen lévő érzéssel foglalkozik. Kaptam egy MMA-különdíjat, amin három hónapig görcsöltem, hogy elfogadjam-e. Azt éreztem, hogy egyik véleménnyel sem tudok azonosulni: valaki mondatja velem, hogy “utasítsam vissza!”, valaki mondatja velem: “fogadjam el!” – de hol a francban vagyok én a saját, személyes véleményemmel?! 
  • …a nem létezve létező kétosztatúság: nem lehet egyik kupacban sem benne lenni…- mert sok kupac van, és persze mindig, minden ugyanaz a kupac!…
  • Daniel, a főhős is ezt mondja. Tipikus értelmiségi attitűd: nem játszom semelyik csapatban. Ez egészen addig védhető álláspont, amíg nem kerülsz egy olyan helyzetbe, ahol bizony döntened kell. A díj kapcsán begyűjtöttem az ismerőseim véleményét. Nagyon különbözőek voltak. Lett belőle egy másfél oldalas nyílt levélnyi szövegáradat. Na, azzal végre azonosulni tudtam, hogy ezt megírom, és felvállalom azt a totális zavart, ami bennem van. Ez alkotóként egy működő menekülőút, hogy feldolgozod a saját helyzeted. Hasonló a hamarosan induló Valcz® napok is. Ott a marketinggel való szélmalomharcot dolgozzuk fel. Ahhoz ugyanis, hogy fenntartható módon folytathassam ezt az életet, brandet kell építenem. És akkor most a nyilvánosság előtt építünk nekem egy brandet. És akkor ennek hírértéke van, mert hogy ez vicces, vagy legalábbis szokatlan. 

Egy énekóra élménye közel sem azonos azzal, mintha közösen csinálunk egy kórust, vagy együttest alakítunk, vagy a tűz körül énekelnünk, vagy pláne, ha megtanulunk egy hangszeren játszani. Ezek olyan katartikus élmények, melyek rengeteg mindent képesek lennének feloldani. 

  • Mi is ez a Valcz® napok?

Ötödik éve vagyok szabadúszó. Az a tapasztalat, hogy létrehozol egy előadást sok szívességgel, rengeteg kedvességgel, szerencsével, aztán elkezdjük játszani, és mivel nincs mögötte számottevő marketing, ezért ha már havonta egyeket tudtok belőle játszani, akkor mint alkotó nagyon boldog vagy! Közben pedig üvöltözöl a fészbukon, a rengeteg budapesti program között, integetsz, hogy: „Hahó, ez is van, itt van, gyertek el, és nézzétek meg!“ Aztán minden előadáshoz csinálsz kísérő programokat, beszélgetéseket, hogy még vonzóbb legyen. Az egyik ilyen éppen aktuális kínszenvedés után mondta Szögi Csaba, hogy akkor csináljunk Valcz® napokat. Játsszuk el pár napon belül az elmúlt három év termését, és szervezzünk köréjük programokat, úgyis 35 éves leszek. Az ötletre Gáspár Anna rá is kapott, és nagy áldozatokkal, önkéntes módon szervezi, csinálja most is. Így kerültem bele egy retrospektív paródiába: brandet csinálunk a nevemből – ehhez persze engedélyt kértem a legidősebb Valcztól, Gyulától, a nagybátyámtól. Lesz hat előadás, több beszélgetés, workshop, miegymás. Nagy vágyam volt egy beszélgetés az MMA tiszteletbeli elnökével, Fekete Györggyel a Szeretett Vezérünk kapcsán a művészet és a hatalom viszonyáról. Föltenni neki azokat a kérdéseket, melyek nyomasztanak, anélkül, hogy meg akarnánk egymást győzni. Megteremteni egy ideális kommunikációs helyzetet, ami olyan ritka a közéletben. Arra gondoltam, ha egy ilyen ellentmondásos emberrel sikerül, akkor talán van remény. Sajnos nem fogadta el, de nem adom fel. Előbb-utóbb ezeknek a dolgoknak reformálódniuk kell. Hiszen ha az egyik polgármester felépít egy épületet, és jössz te új főpolgármesterként, akkor nem teheted meg, hogy földig rombolod. (Még Ceausescu is megvárt egy földrengést.) Nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami volt! Nem lehet a teljes tagadásból újat építeni! Valahogy el kell fogadni, hogy ez az ország nem az én elképzelésem szerint alakul. Vagy azt csinálod, hogy itt hagyod, és elmész egy olyan országba, ahol még kevesebb közöd van a környezetedhez, vagy pedig elfogadod ezt itt, a maga torzulásával, tökéletlenségével, és megpróbálod alakítani, elfogadva annak határait. Olyan ez, mint elfogadni a szüleid olyannak, amilyenek. Bármennyire is idegesítenek, ők a szüleid. A másik pártra szavazók is a családtagjaid…emberek, akik máshogy gondolkoznak, és ez sokszor baromi idegesítő. Ha valóban elfogadónak vallod magod, akkor el kell tudnod fogadni ezt is.

©Gyöngyösi Hunor

  • Milyennek szeretnéd látni ezt az országot? – kérdezem ezt úgy, hogy legalább három-négy helyén éltél huzamosabb ideig a világnak. 
  • …csak közhelyek jutnak most eszembe…
  • …igen, elég hülye, közhelyesen sablonos is a kérdés...
  • Nem, a kérdés jó! Nagyon meghat a Human Library. Különböző sorsú, egzisztenciájú, különböző élethelyzetben lévő embereket lehet ezáltal megismerni. Egy autistát, egy agyontetovált embert, egy prostituáltat, egy mélytengeri búvárt. Leülsz az asztalához, te kérdezel, ő pedig mesél. Rácsodálkozol, hogy milyen érdekes, egzotikus élet is az övé, átérzed a félelmeit, és a különbözőségek mellett rácsodálkozol a hasonlóságokra, és közben élvezed, hogy milyen veszettül nyitott és empatikus is vagy. Na, egy ilyen helyzetet kéne teremteni a politikai palettán is. Hogy ha leülök egy szélsőjobboldalival, akkor ne kezdjek el erősebben szuszogni. Nem így van? Te is ismered az ideológiai viták testi tüneteit, ahogy az érzelem elönti az agyad. De ne. Forduljak felé ugyanolyan érdeklődéssel, mint a mélytengeri búvár felé, és ne akarjam ráerőltetni az én „normalitásomat“. Pedig milyen egy hülyeség óriási nyomás alatt, sötétben, veszélyben, oxigénpalackon lógva egy zsinóron zargatni a halakat, nem?
  • ….az efféle gondolkodás minden totalitáriusság veszte…
  • Szeretném, ha minden embernek lenne közössége. Nemcsak minden magyar embernek, hanem minden embernek. Az például tök jó, hogy van öt tornaóra egy héten, de emellett legyen öt művészeti óra is. Amikor énekelnek, táncolnak, rajzolnak, színészkednek. Az elit irány helyett egy aktív, alkotói attitűdöt kívánnék. Ne csak hallgasd, nézd, hanem csináld! Egy énekóra élménye közel sem azonos azzal, mintha közösen csinálunk egy kórust, vagy alakítunk egy együttest, vagy a tűz körül énekelnünk, vagy pláne, ha megtanulunk egy hangszeren játszani! Ezek olyan katartikus élmények, melyek rengeteg mindent képesek lennének feloldani. A szuper hangú sztárok, a zseniális festők, a lenyűgöző előadók megtapasztalása persze jó élmény, de ha ez azt idézi elő, hogy én nem merek énekelni, táncolni, rajzolni, akkor inkább káros. Szóval sokszínű közösségeket és demokratikus alkotást szeretnék Magyarországon. Ülünk a tűz körül, megszólal a gitár, és hopp, minden politikai vagy egyéb ellentét ellenére összehangolódunk. Szeretek együtt, egymásra  hangolódni.

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: