"Egész életem során simán mertem vállalni a kockázatot…" – interjú

2019. szeptember 26. 16:18

A múlt szombaton mutatták be Henry Farrell: Mi történt Baby Jane-nel? c. darabját Alföldi Róbert rendezésében a Hatszín Teátrumban. Az előadás Blanche-ával, Kiss Marival beszélgettünk változásról, az elengedhetetlen inspirációkról, egy buszpályaudvaron kapott telefonhívásról, a színészlegendák egymás közti rivalizálni nem tudásáról, a „Csak rosszabb ne jöjjön!” tarthatatlanságáról, eltéphetetlen szálakról és a szabadság vs. kiszolgáltatottság élethosszig tanulni szükséges feladatáról… 

• Mi jut elsőre eszedbe arról, ha azt hallod: változás?

• Szinte csak ezt csinálom: változom! Elsőre az jut róla eszembe, hogy most, tíz év után Szombathelyről, a Weöres Sándor Színházból eljöttem vissza Budapestre. Tíz évvel korábban pedig Budapestről lementem a Weöres Sándor Színházba, Szombathelyre. A változás kell! A változás kihívás, amit az ember kell, hogy tudjon kezelni. Sokat mozogtam életemben, azt gondolom, hogy a változás, ha nem ijedsz meg tőle, képes inspirálni, és ebben a szakmában muszáj is, hogy inspiráljon téged a változás, különben nagyon bele tudsz ragadni… Bennem még mindig ott van a vágy, hogy valami jót, értelmeset, érdemlegeset csináljak újra és újra. Persze ezt a változtatáshoz való igényt, készséget nem lehet mindenkitől elvárni, hisz nem mindnyájan vagyunk egyformán képesek erre – de ha te tudsz változtatni, az egy nagyon szerencsés dolog.

Egyik reggel – mielőtt még meghoztam volna magamban a végleges döntést – álltam a kelenföldi pályaudvaron kialvatlanul, zaklatottan, és akkor megcsörrent a telefon. Alföldi Robi volt az, és megkérdezte, hogy ekkor és ekkor mit csinálok – aztán ott egyből fel is kért erre a szerepre. Így történt.

• ….erre az előadásra való felkérés is a költözéskor talált rád, nem?

• Igen, Szinte mágikus módon… Már egy ideje érlelődött bennem, hogy tíz év után el szeretnék jönni Szombathelyről. Ha az ember őszinte magához, akkor egy színésznőnek szembe kell tudni néznie a korával, kell, hogy tudja, hol, merre tart éppen…. Szembe kellett néznem azzal, hogy ha esetleg ott maradok, akkor nem biztos, hogy érnek még olyan inspirációk, amelyek nélkül esetleg majd “leülhet” az, amit csinálni próbálsz, elfáradsz, ellustulsz esetleg – és az nem biztos, hogy már én lennék…. Egész életem során simán mertem vállalni a kockázatot, mertem is kockáztatni.

• …akkor most számodra ez a szerep, a Blanche-é különösen is beszédes lehet, nem?

• Ez egy nagyon megrázó szerep…nagyon tragikomikus, rengeteg humorral. A Jutkából (Hernádi Juditt – a szerk.) eleve árad a humor.

• ….és persze egyben horrorisztikus is ez a darab.

• Végül is ez egy krimi, egy horror. Tragikomikus és egyben mégis megrázó.

• Egész konkrétan hogy is talált meg ez a darab?

• Egyik reggel – mielőtt még meghoztam volna magamban a végleges döntést – álltam a kelenföldi pályaudvaron kialvatlanul, zaklatottan, és akkor megcsörrent a telefon. Alföldi Robi volt az, és megkérdezte, hogy ekkor és ekkor mit csinálok – aztán ott egyből fel is kért erre a szerepre. Így történt.

• “…meg kell mozdulni!” – említetted, és milyen érdekes: Blanche lebénult, nem tud, csak kerekesszékkel mozogni. Ő valóban nem tud “mozogni, mozdulni”? – hogyan éled meg belül Blanche karakterét?

• Nem tud egyáltalán mozogni, “le van bénulva”, és béna attól is, hogy teljesen egymásba vannak fonódva Jane-val. Bár két külön karakter, de olyan olyan módon van összefonódva a sorsuk, olyan mértékben foglyai egymásnak, hogy ennek csak tragikus vége lehet.

Azt szokták mondani: az idő megoldja! Szombathellyel se szakítottam el végérvényesen minden “szálat”, valahol mindig meg fog maradni egy áttetsző, pókfonál vastagságú, mert én ott annyi szeretetet, kedvességet, odafigyelést kaptam, ami miatt mindig lesz már ezután egy örök kis selyem finomságú pókháló, ami mindig oda fog vinni, vonzani.

• Ők döntöttek erről a fogságukról vagy belesodródtak ebbe?

• Belesodródtak? Úgy gondolom, semmi nem véletlen az életben.

• …ahogy a szó maga is: nem is vélted, gondoltad volna – ez a véletlen.

• Igen, pontosan. De azt szeretném, szeretnénk, hogy meglepetésszerűen érje a nézőket minden, ami a színpadon történik – ezért is nem szeretnék erről most itt részletesebben beszélni. Nagyon nehéz elszakítani bizonyos szálakat… Azért is nehéz átlépni elviselhetetlen élethelyzeteket, mert néha nincs elég bátorágunk belevágni valami olyanba, amiről nem tudunk semmit, amiről még semmilyen tapasztalatunk sincsen. “Rossz a rosszal, de a rossz nélkül még rosszabb” – szokták mondani.

• …vagy ahogy a svábok mondják: csak rosszabb ne jöjjön! Lehet, hogy ők ketten ezen a rossz állapoton keresztül mégis mankóvá lesznek egymás számára?

• Abszolút szükségük van egymásra! Ők nem tudják elvágni ezeket a szálakat – Blanche nem tud fizikálisan sem létezni Jane nélkül – ezeket a szálakat csak drasztikusan lehet elvágni, egy késsel…

Sok olyan élethelyzetet láttam, ahol az egymásra utaltságból idővel egymás foglyai válnak ezek az emberek. Aki valamilyen oknál fogva rá van utalva a másikra, annak muszáj egy másik dimenziót találnia, különben mentethetetlenül megsemmisíti magát is és azt a másikat is!

• Neked az ilyesfajta szálaknak az elszakítása békésen szokott sikerülni?

• Azt szokták mondani: az idő megoldja! Szombathellyel se szakítottam el végérvényesen minden “szálat”, valahol mindig meg fog maradni egy áttetsző, pókfonál vastagságú, mert én ott annyi szeretetet, kedvességet, odafigyelést kaptam, ami miatt mindig lesz már ezután egy örök kis selyem finomságú pókháló, ami mindig oda fog vinni, vonzani.

• Hernádi Judittal milyen most ez a közös munka?

• Robi mondta, hogy bár nagyon eltérő kettőnk karaktere, mégis mintha nagyon azonosan működnénk ott belül. Judit soha nem játszik a másik “ellen” a színpadon. Köztünk nincs lepezni való, olyan, amitől hamis lehetne köztünk a kapcsolat. Persze, ha az életben nem szeretnénk ennyire egymást….tudod, olyankor, ha nem így lenne, akkor azt a színpadon leplezni kéne, hogy mennyire nem állhatjuk valójában a másikat. DE az ilyen leplezettség mindig hamis, előbb-útóbb ki is szokott bukni az ilyesmi. Mi viszont szeretjük egymást, és csak egy cél van: a színpad!

• Hogyan lehet jól kijönni a nem minden esetben egészséges egymásra utaltságból?

• Az ilyen egymásra utaltságot mindig nagyon óvatosan kell tudni kezelni. És leginkább: az ember ne legyen sosem a másikra utalva. A szabadságodat nem adhatod fel soha. Nagyon nagy adomány, ha valaki meg tudja őrizni a szabadságát!

Azért is nehéz átlépni elviselhetetlen élethelyzeteket, mert néha nincs elég bátorágunk belevágni valami olyanba, amiről nem tudunk semmit, amiről még semmilyen tapasztalatunk sincsen. “Rossz a rosszal, de a rossz nélkül még rosszabb” – szokták mondani.

• Az egyén szabadsága és az egymásra utaltság egymást kizáró dolgok?

• Sok olyan élethelyzetet láttam, ahol az egymásra utaltságból idővel egymás foglyai válnak ezek az emberek. Aki valamilyen oknál fogva rá van utalva a másikra, annak muszáj egy másik dimenziót találnia, különben mentethetetlenül megsemmisíti magát is és azt a másikat is!

Csatádi Gábor