2019. szeptember 27. 19:35

…avagy a tragikomédiáinknak nehezen akar vége szakadni, holott mindannyiunknak könnyebb, élhetőbb élete lenne ezek nélkül. Viszont mi így élünk, ha színészek, ha házmesterek, ha kifutófiúk vagy ha akár miniszterelnökök is vagyunk. Na jó, ám legyen, de hogy ennek egyszer nagyon nem jó vége lesz, az is egészen biztos. Ahogy az is, hogy Henry Farrell Mi történt Baby Jane-nal? című horrorkomédiája Alföldi Róbert rendezésében a Hatszín Teátrumban egyszerre szánalmasan röhejes – már-már szándékosan elcsépelten unalmas, sablonos kliséket egymás után sorjáztató – és a fancsali mosolyainkat arcizmainkra dermesztő – mert szánni valóan röhejes az egymásba gabalyodó, egymásból élősködő életünk. Ezt nem lenéző távolságtartással unni kell, hanem tenni ellene, hisz az unásból előbb utóbb késragadás lesz – ha tetszik, horror –, a nevetni tudásból ellenben önismeret és gyógyulás.
Persze itt, a Hatszín Teátrum zsebkendőnyien tágas színpadán, ahol Kálmán Eszter babarózsaszín dobozszobája, hol a két Hudson lány, Baby Jane (Hernádi Judit) és Blanche (Kiss Mari) él, olyan, mint egy revű színpad, a hatvanas éveket idéző, keretezésként körberakott izzóival.

©Szokodi Bea

Ahol egyszerre kint és bent is élünk játszunk magunknak, egymásnak és a világ közönségének. Ja, mielőtt elfeledném: ez nem csak az előadóművészekre érvényes – nem érdemes ekképp “hárítani”, mert így lemaradsz a lényegről, és akkor csak a felszín kaparászására lesz esélyed – hallgass rám, ne tedd! – miért is tennéd?! Szóval: egymásnak, önmaguknak játszanak, játszunk: a rózsaszín függönnyel eltakart, rózsaszín szobányi Hudson lánylakás egyszerre babaszobás idill és a legócskább giccsel fedett szánalmasság – a szánalmas röhejesség alfája maga.

Persze, mert ezek mi vagyunk, avagy mi is ilyenek vagyunk. Alföldi Róberttel szólva: színészkedünk, álmodozva visszavágyunk a visszamenőlegesen, rózsaszínre idealizált múltunkba, és mindeközben – na persze miközben oltári független, szélesvásznú individumoknak hisszük magunkat – a másikba kapaszkodunk. A mozgásképtelen az alkoholista személyiségzavarosba és a személyiségfejlődés elején megrekedt, önmagát alkohollal bátorító színész a testvére kerekesszékébe – végül is az gurul, legalább azzal el lehet jutni, ki lehet mozdulni valahova…

Két nagyszerű színésznő: Hernádi Judit egykori, dollárszázezreket kereső gyermekszínész sztárja, Baby Jane Hudsonja, és Kiss Mari autóbalesetben lebénult Blanche Hudsonja. Két nagyszerű színésznő, ám a nagyszerűség nem a plakáton húzónevet jelentő képességben rejlik – legyen az főszereplő vagy rendező. Legalábbis nekem nem, hisz vagy az elaléltságtól a bokánkat lepisilő kritikusok, avagy épp pont a zsigeri, patentrutinnal bejáratott távolságtartásunktól vagy érző, értő kritikusok vagyunk. A nagyszerűség a játszani tudás, játszani akarás alázatában, a jelenlét ittjében rejlik. Avagy: ha valakinek “csak a teste” van jelen, mint ahogy Gárdonyi sírfeliratán olvasni, akkor még a hernádiság védjegye is kevés, mint mackósajtban a brummogás, legalábbis nekem.

©Szokodi Bea

Hernádi Judit Baby Jane-je belefáradt, fejére horgolt gyereksapkát (jelmez: Kiss Julcsi) húzó infantilisa igazi “rémlátomás”. Önmagunk leplezetlen, reggeli ébredéskor minket néző tükörkép: ott van benne az elesettség, a védtelenség pőre valósága, keveredve az ábrándozás önmagával mindent elhitető önámításában és az infantilisság, mely okán vérprofi verhetetlenséggel Baby Jane-je permanensen mély álomban van, melyből csak akkor ébred, és véreskezűen támad, ha valaki ezen fajta álomittas valóságából akarja ébresztgetni. Már nem gyereksztár, már csak statisztának érzi magát Blanche mellett, aki egykoron ünnepelt filmszínésznő volt – most viszont Baby Jane ápolására szoruló, kerekesszékbe kényszerült mozgásképtelen.

Hernádi Judit – bár nehezen érkezett meg az előadásba ( ez persze lehet a rendezői koncepció fásultságból indító építkezése vagy csupán egyszerű, emberi fáradtság is) Kovács Máté Edwinjével való közös jelenettől kezdve már maga volt a maximális totalitás. Az infantilis vágyakozás, a “csak lenni akarok valaki, akire figyelnek, akit szeretnek” figyelemért, törődésért, körbe ünneplésért remegő, óriás gyerek-felnőttje.

Szánalmasságában emberileg megkapó, elgondolkoztatva kijózanító – mindezt úgy, hogy még ekkor nem is tesz el láb alól senkit vagy legalábbis ekkor még nem tudjuk meg, hogy eltett volna. Szánalmas infantilissága mi vagyunk. Ha nevetünk rajta, akkor még közelebb engedjük magunkhoz – ez pedig kész főnyeremény, mert akkor így őt is, magunkat is közelebbről fogjuk megismerni, talán.

©Szokodi Bea

Kiss Mari Blache-ja, a nem tudod mi van belül – ám kívül mégis a másikra szoruló, másikba kapaszkodó elesettséget látod benne. Azt, amelyik olyan mélyről, elemi erővel, zsigerekig hatóan dörömből megértésért, kézzelfogható segítségnyújtásért, hogy nem tudod kivonni magadat alóla – Kiss Mari elesettsége Blanche Hudson segítségre, magadhoz ölelésre vágyó megtört elkeseredettje.

Megrendítően zseniális, lúdbőröztető – melyből vagy épp pont ezért egy pillanat alatt röhejességbe képes váltani mindez. Ám az a pillanat, amelyben amaz előbbi átvált emez utóbbiba, oly alázatos játszani tudásból, akarásból épül fel a könnyedség profizmusával, hogy rabul ejtődünk tőle – pedig csupán vagy elvileg “csak” tragikomikus ez az egész.
Elvileg – de mégse! Bercsényi Péter Szomszédnőként vagy Edvin mamájaként férfiként nő és nőként férfi, a humoros alaptónust mesteri természetességgel, a szándékos karikírozást is ösztönös normalitásként előadva, nekünk megmutatva úgy, hogy egyből megidéződik a ’60-as évek amerikai kisvárosok szűk, egymás hátsójába belemászó, a bennfenteskedésből önbizalmat kovácsoló szürke kisegere – és ő e mentalitástól sokáig, emblematikusan emlékeinkbe vésődve velünk marad.

©Szokodi Bea

Ahogy Kovács Máté Edwinje vagy épp a Hudson apukát játszó szemüveges, gyereksztár lányát “futató”,  görcsös kispolgára is. Játékában már ott csillog – remélem, megkophatatlanul és belefásulásnak ellenállni képes módon – az a tehetség, amely a játék szeretetéből és szenvedélyéből gyúródik egybe valami originális egésszé.
Mint ahogy Hartai Petra ami a szívén az a száján bejárónője is olyan,akitől a gesztusai, hanghordozása, tűzrőlpattant levakarhatatlansága révén megtanulod, hogy sem a magán-, sem a közélet nem épülhet önáltatásra, feltéve, ha nem gondolod, hogy az egész élet egy nagy showbiznisz, esti revűműsor, ahol csak a külcsín és a rózsaszínre hazudott álvalóság számít, semmi egyéb.
Mi történt Baby Jane-nal? Semmi, csupán csak az, ami bármelyikünkel történni szokott, ha elmenekül önmaga elől. A végén horror lesz, amit aztán nem lehet abbahagyni, mert később már nem lesz abbahagyható, ahogy az Alföldi Róbert rendezte előadás tapsrendjében is zajlik, folyik még tovább a horrorkomédia.

©Szokodi Bea

Egy nagyon tudatosan építkező rendezés ez, amely a színészi játék által teljesedik röhejesen vérfagyasztóvá, tantuszt leestetően komollyá – hisz, mondjon bárki bármit: csak a komolyon lehet nevetni igazán, és csak a véresen nevetséges a velőt rázóan komoly.
(2019. szeptember 20.)

Csatádi Gábor