2019. október 2. 09:12

A Színházak Éjszakája a színház ünnepe kellene hogy legyen. De a taotámogatások elvétele után egyesek temetni jöttek, nem ünnepelni.

Lassan már mindennek van éjszakája: múzeumoknak, kutatóknak, műtárgyaknak, egy nehéz napnak és persze a színházaknak is. Az immár nyolcadszorra, szeptemberben megrendezett Színházak Éjszakája éppen a színházi évadkezdethez igazodik, így jó alkalom arra, hogy a nyáron a színházaktól elszokott vagy a szabadtéri színházokhoz szokott közönség ismét visszatérjen a kőszínházakba. A programsorozathoz Budapesten már szinte az összes színház csatlakozott, így kedvünkre válogathatunk a legkülönbözőbb programok közül, csak győzzünk egyikről átérni a másikra.

Bár a színházak legtöbbször könnyed műsorokkal jelentkeznek, idén az elmúlt évad egyes színházakat egyik legkellemetlenebbül érintő politikai döntése, a taotámogatások elvétele sem maradt említetlenül. Jómagam szándékosan két olyan előadást néztem ki, melyek direkt vagy áttételes módon erre reflektáltak. A Dumaszínházban Vinnai András és Litkai Gergely A pályázat című szatírája került színre felolvasószínházi formában, a taotámogatások elvétele miatt létében veszélyeztetett Átriumban pedig Kakashinta címmel tartottak felolvasást az elmúlt harminc év kultúrpolitikai nyilatkozataiból.

Vinnai és Litkai egy fiktív független színházi társulat életébe nyújt bepillantást. Három színész éppen egyikük Google Fordítóval magyarított drámafordítását próbálja, mikor betoppan az igazgató egy színésznek készülő pék társaságában, hogy bejelentse: a társulatnak annyi, mivel megszűnt a taotámogatás. Mit lehet tenni, lehúzzák a rolót, a munkanélkülivé vált színészek pedig összeköltöznek és a színészi ambícióit kielégíteni ezúttal sem tudó pék bevételeiből próbálnak túlélni.

Azonban három év után, mikor már mindenről lemondtak volna, a kulturális kormányzat célzott pályázatot ír ki valami nemzeti múlt ápolására szóló előadásra, a nélkülözés miatt megalkuvóvá vált igazgató pedig kapva kap a lehetőségen, és elkészíti Az ember tragédiája optimista változatát. Kormányhűsége és optimizmusa persze mindjárt harsány ellenzékiségbe csap át, mikor kiderül, a milliós támogatásból csak egy kis koncot kapnak, ami még a villanyszámlára sem elég. A kétségbeesett társulat végül öngyilkos küldetésre szánja el magát, csakhogy a kulturális miniszter díjátadója helyett Pintér Béla egy előadásán találják magukat…

A pályázat tömény, néhol az altestit sem nélkülöző és sokszor erőltetett humorral, ugyanakkor hitelesen mutatja be a magyar kultúrpolitika mai valóságát: a függetlenek helyzetét, a kormány egy tollvonással meghozott, az érintettekre fittyet hányó döntéseit, a pályázati rendszer útvesztőit, az ideologikus, személyre szabott pályázati kiírásokat, valamint a mezei művészek különböző magatartásmintáit a dacos és harcos ellenállástól a közönyös beletörődésen keresztül a hatalomnak való gerinctelen benyalásig. A jobbára stand-up comedy-re szakosodott Dumaszínház részéről meglepő húzás, hogy a Színházak Éjszakáján ilyen műsorral áll elő, de dicséretes, hogy meg merte ezt lépni és egy kicsit odarúgni a kulturális vezetésnek – még ha utóbbit ez magasról nem érdekli.

Míg a Dumaszínház nevetésbe próbálta oltani a független és magánszínházakat sokszor létükben érintő politikai döntést, a taoügyben a hangját legjobban hallató és a megszűnés szélére került Átrium komolyra vette a formát, és megmutatta, hogy már a rendszerváltás óta ugyanazokban a lehetetlen körökben forog a magyar kultúrpolitika, legyen bármilyen kormány hatalmon.

©Lakatos Péter

A színházak politikai megszállása már az Antall-kormány idején megmutatkozott, az akkor helyettes kulturális államtitkárként működő Fekete György cinikus nyilatkozatai pedig kísértetiesen hasonlítanak a mostani kurzus beszélő fejeinek szólamaihoz. Persze Fekete éppen a folytonosság képviselője az akkori Antall- és a mostani Orbán-kormány között, az akkoriban ellenzéki Orbán Viktor azonban 1992-ben még egészen másokat mondott a kultúráról, mint manapság:

A harmadikfajta veszély nem az intézményekkel szemben próbált vagy alkalmazott lépésekből fakad, hanem a politikai kultúra csonkolásában, megzavarásában jelentkezik. Ilyen az, hogy a kormányzat ideológiai bunkóként forgatja a kereszténység kategóriáját, ideológiai fegyverként próbálja felhasználni az egyházakat. Ilyen, hogy a magyarság fogalmát úgy próbálja meghatározni, hogy kirekeszti belőle az ellenzéket, és saját magát a nemzet kizárólagos képviselőjeként tünteti föl. Ilyen a múlthoz való viszony: ők a tiszta múlt egyedüli folytatói. Az elmúlt negyven év alatt kialakult igazodási hajlamokat ideológiai törekvéseik szolgálatában próbálják fölhasználni

– hangzott el a jelenleg regnáló miniszterelnök szájából egy 1992-es, Beszélőnek adott interjúban, s hangzik el 2019-ben az Átriumban. Változnak az idők…

Hogy a Horn-kormány alatt sem volt fenékig tejfel a kultúra szereplőinek élete, azt Spiró Györgynek a Fodor Gábor-féle kulturális kormányzatról szóló kritikája mutatja be. A balliberálisnak elkönyvelt és a jobboldal által rendre támadott Spiró szerint az MDF-kormány kultúrpolitikája legalább valamilyen irányt követett, a ballib kormányról viszont még ennyi sem mondható el.

©Lakatos Péter

Az első Orbán-kormány idején a legnagyobb kultúrpolitikai hullámokat a Nemzeti Színház építése kavarta. A sokat kárhoztatott és ocsmánynak tartott Duna-parti épület az azt építtető Fidesz-kormány számára szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen a jobboldali kurzus akkor is, most is előszeretettel sajátja ki a „nemzet” fogalmát. Ezzel szemben megjelentek azok a modern hangok, melyek szerint a „Nemzeti Színház” fogalma ma már nem értelmezhető. Alföldi Róbert, aki 2008-tól a Nemzeti igazgatója lett, például mindjárt azzal is kezdte pályázatát, hogy nem tud mit kezdeni a „Nemzeti Színház” fogalmával. Utódja, Vidnyánszky Attila ellenben azon fáradozott és fáradozik, hogy tényleges tartalommal töltse meg ezt a fogalmat.

A felolvasóesten az ezredfordulót követő cikkektől, nyilatkozatoktól a Nemzeti Színház körüli építészeti, színházművészeti, ideológiai és személyzeti viták dominálnak, 2010-től pedig az új Orbán-rezsim kulturális térhódításának lépéseit követhetjük nyomon. Főszereplővé ekkortól egyértelműen Vidnyánszky lép elő, az előadás során a háttérben vetített név, pozíció- és forrásismertetés pedig viccesen jelzi, hogyan gyarapította címeit a kultúrpápa, ahogy annak idején Brezsnyev a kitüntetéseit. De ha már Brezsnyev, a háttérben látszott más is: egy szószék, rajta egy szocializmusból származó tábla áthúzva, tetején pedig egy papírból hajtogatott turul. Ennél jobban nem is lehet egy képben összefoglalni, milyen a mai magyar kultúrpolitika.

A Színházak Éjszakája jó esetben a színházak ünnepe. A taotámogatások elvétele az önkormányzati fenntartású színházakat nem érinti, ők valóban ünnepelhetnek. A független és magánszínházaknak azonban sajnos semmi okuk az ünneplésre.

Színházak Éjszakája: Dumaszínház és Átrium. 2019. szeptember 21.

B. Kiss Csaba