Irodalmi harcképcsarnok

2019. október 2. 08:30

Háy János Kik vagytok ti? című könyve minden bizonnyal a 2019-es év egyik nagy irodalmi szenzációja, ugyanakkor magyar irodalomról szóló munka rég keltett olyan hullámokat a kritikai nyilvánosságban, mint Háyé. Kritika a könyvről és kritika a kritikákról.
A Kik vagytok ti? megjelenése óta számos kritikát kapott, melyek között igen keményen bírálóak is vannak. Melhardt Gergő hosszas, értekező, Margócsy István pedig rövid, szarkasztikus recenziójában szállt bele Háyba, de az író a legnagyobb oldalvágást a Magyartanárok Egyesületét vezető Arató Lászlótól kapta, aki a Facebookon osztotta ki a jeles szerzőt. Ezt aztán Háy János sem hagyta szó nélkül, a hvg.hu-n szedte le Aratóról a keresztvizet, mondván, kötete sem nem irodalomtörténet, sem nem tankönyv, és egyébként is, nem elhallgattatni kell egy könyvet, hanem vitatkozni vele.
A bíráló kritikáknak két fő támadási pontját azonosíthatjuk: az első szerint Háy úgy akar irodalomtörténetet írni, hogy a szakma legalapvetőbb szabályait sem tartja be, sőt úgy tesz, mintha lehetne egységes irodalomtörténetet írni, holott már évtizedek óta konszenzus az irodalomtudományban, hogy nem. A másik kritika szintén Háy megközelítésmódjának elavult voltát állítja pellengérre: eszerint Háy azt a rég meghaladott és az irodalomtörténészek szerint káros módszert alkalmazza, hogy az életrajzból kívánja levezetni a műveket. Mindezekkel az irodalomtörténészek és irodalomtanárok sok éves, évtizedes erőfeszítéseit nullázza le, hiszen népszerű formában megírt és agyonmarketingelt műve valószínűleg nagy tömegeket vonz majd, akik magukévá teszik e hamis szemléletet.

Háy könyve – ha elfogadjuk a kortárs irodalomtudományi konszenzust és azt az állítást, hogy itt egy irodalomtörténet-írási kísérletről van szó – valóban elítélhető, ugyanakkor kérdéses, hogy valóban olyan művet írt-e, mint amilyent kritikusai szerint írt. A könyv első alcíme (merthogy kettő is van neki) valóban azt sugallja, ami miatt a kritikusok részben támadják Háyt: a „Kötelező magyar irodalom” alcím ugyanis arra utal, hogy itt az iskolákban kötelező irodalom, a bevett irodalomtörténeti kánon kerül terítékre. Erre máris érkezik a legkézenfekvőbb válasz: ha valóban a kötelezőkről van szó, hogyan maradhatott ki Janus Pannonius, Krúdy Gyula vagy Márai Sándor, és hogyan kerülhetett be például Petri György, Erdély Miklós, neadjisten Víg Mihály. És ez a kritika – ha szó szerint vesszük a címet – jogos is, mert valóban szelektált névsorral találkozunk, még ha az iskolai kötelezők nagy része azért képviselteti magát a műben.
Adhatunk persze olyan értelmezést is, hogy Háy szerint ezeknek az íróknak kellene a kötelezőknek lenniük, de nem hiszem, hogy a szerzőnek ilyen szándékai lettek volna. Lehet, hogy tévedek, de inkább tartom a kiadó kampányfogásának ezt az alcímet, mint Háy saját leleményének. Származzék azonban tőle vagy sem, ez nem más, mint jól hangzó szlogen, amely inkább félreviszi az értelmezést, mint segít megérteni, mi is ez a könyv.
Sokkal jobban és félreérthetetlenebbül mutat rá a könyv szándékaira a főcím, a Kik vagytok ti? Hiszen mindenekelőtt íróportrékat olvasunk itt, igen, bőséges biográfiai anyaggal, az életművek kritikus bemutatásával és értékelésével, időnként az esztétika tárgykörébe tartozó, kicsit kinyilatkoztatásszerű megjegyzésekkel. Ahogy erre Háy is többször utalt megszólalásaiban, őt az írók maguk érdekelték, életük, az általuk alakított szerepek – Háy szerint ugyanis minden író valamilyen szerepet játszott, és a saját maga által kialakított szerepnek akart megfelelni. Valóban részben az életükből vezeti le a műveiket, bemutatja, hogyan reflektál egymásra, hogyan képződik meg egymásból a szerep és a mű, hogyan lesz a megszerzett élményanyagból alkotás. Háyt az írók mint emberek érdeklik, akik írnak, hiszen Háy maga is ember, aki ír. Vagyis itt egy író, költő, drámaíró ír írókról, költőkről és drámaírókról – egy író, aki más írókon keresztül saját magát is meg kívánja érteni.

Ezt az aspektust mintha teljesen figyelmen kívül hagyták volna az említett kritikusok. Igen, megjegyzik, hogy Háy a kortárs magyar irodalom egyik jelentős alakja, de aztán hozzáteszik, hogy ez a jelentős író ezúttal átlépett egy határt, bemerészkedett az irodalomtörténet szent és sérthetetlen territóriumára, és mindent összezúz, mint elefánt a porcelánboltban. Háynak nem volt joga ide betenni a lábát, maradjon csak a kaptafánál és írjon szépirodalmi műveket, mi meg majd szépen elemezzük őt és a többi írót, ám ő ezt ne tegye, ha szabad kérni.
De a kritikusok nemcsak azt értik félre, hogy Háy mint alkotó ír alkotókról, és nem mint irodalomtudós, hanem azt is, hogy egyáltalán nem ír irodalomtörténetet, és nem is áll szándékában azt írni. Számon kérik rajta a hivatkozások, a forrásjegyzék, a másodlagos irodalom, a pontos tárgymegjelölés hiányát, holott Háy műve nem tudományos mű, hanem egy író személyes vallomása más írókról. Természetesen szükségesek megfelelő háttérismeretek ahhoz, hogy például el tudjunk helyezni egy írót a saját korában, és Háy valóban él is történeti–irodalomtörténeti megjegyzésekkel – különösen az írók egymáshoz való viszonyára tér ki részletesebben. De mégsem ez áll érdeklődésének középpontjában, hanem az, hogy mit mond a mai olvasónak az életmű, az egyes művek, hogy mennyire élők ma is a klasszikusnak elkönyvelt szerzők.

Mivel nem irodalomtörténetet ír, teljes félreértésről tanúskodik azt vetni a szemére, hogy ma már az a konszenzus, hogy nem lehet egységes irodalomtörténetet írni, vagy azt, hogy ő az irodalomtörténetet írók egymásutánjának fogja fel. Azért írók következnek egymás után, mert írói portrékat rajzol fel, és azért épp azok az írók, akik, mert egyrészt Háy őket tartja jelentősnek, másrészt mert valamiért érdekli őt az az író. Az már más kérdés, hogy – legalábbis József Attiláig – nagyjából a bevett kánon szerint halad, amire Háy egy könyvbemutató alkalmából azt mondta, azért, mert rá kellett jönnie arra, azért „kénytelen” a kánon szerint haladni, mivel valóban a kanonizált szerzők a jelentős szerzők. A József Attilát követő fejezetek viszont már teljesen tetszőleges válogatást nyújtanak, amit abszurd módon a szemére is vetnek, holott épp ez is mutatja, hogy nem szándékozott irodalomtörténetet írni.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy számos ponton ne lenne bírálat tárgyává tehető Háy műve, de legerőteljesebb kritikusai azért marasztalják el, amit Háy könyve céljának vagy műfajának vélnek, miközben világos, hogy a cél is, a műfaj is teljesen más. Többen azt is a szemére hányják, hogy nem érvel, csak össze-vissza vagdalkozik, holott igenis alaposan alátámasztja kritikáját. Babits valóban rendesen megkapja a magáét, de Háy számtalan példával mutatja be a poéta ügyetlen verstechnikáját, és műveken keresztül, idézetekkel megtűzdelve érzékelteti, hogy mennyire nem valós életanyagból származnak a művei, hanem egy olyan ember alkotásai, aki minden érzést, érzelmet, szenvedélyt felold a kultúra platóni ideává nemesített eszméjében. Hasonlóan, bár kevésbé rosszul jár Kosztolányi is, akinél Háy szerint a halál igézetében élő bús férfi egészen addig pusztán felvett szerep, üres színészkedés, amíg valóban be nem kopogtat az ajtaján a halál. Kosztolányi a halál árnyékában válik nagy költővé – írja Háy, és ahogy Babits jellemzését, ezt is nagyon találónak tartom.

Az összes fejezetben természetesen itt nincs lehetőség elmerülni, ugyanakkor meg kell említeni néhányat, ami kilóg, és amelyek így együtt kissé eklektikussá teszik a válogatást. A legevidensebben mindjárt itt van Zala György, aki nem is író, hanem szobrász, ráadásul Háy egészen elítélően nyilatkozik róla – hogy ő mit keres itt, rejtély, pláne, hogy a róla szóló fejezet címe: „Ki az?”. Aztán a hosszabb, elemző fejezetek között megbújnak vicces szösszenetek, amelyek vagy részletesebben is bemutatott írókról szólnak, vagy csak azt a célt szolgálják, hogy az adott alkotó is kerüljön megemlítésre. Előbbire példa az a humoros fikció, mely szerint Petőfi valójában nem létező személy volt, hanem Vörösmartyék médiahekkje, utóbbira pedig a Csokonairól szóló fejezet. Aztán itt van Szabó Magda, akiről kizárólag személyes élményeit osztja meg a szerző – kétségkívül ez a fejezet is beleillik a Kik vagytok ki? cím által lefedett konnotatív mezőbe (hogy többszörös képzavarral éljek), de ez is a mű egységességének a rovására megy, hasonlóan a többi rövidebb fejezethez. Olybá tűnik, mintha Háy minden írását be akarta volna zsúfolni a kötetbe, ami írókról (és nem írókról) szól, de itt is igaz, hogy a kevesebb több lett volna.
Azokkal a kritikákkal is hajlamos vagyok egyetérteni, melyek szerint Háy társadalomtörténeti, irodalomszociológiai megjegyzései leegyszerűsítők, felületesek, hogy fogalomhasználata zavaros, és hogy aktuális politikai ítéleteit vetíti rá a régmúlt korokra. Ilyen leegyszerűsítő és elő- vagy inkább utóítéletes megjegyzésekkel nagyobb számban találkozhatunk például a Bródy Sándor-fejezet elején olvasható rögtönzött történeti áttekintésben. „A pitykés-mentés, csibukos, duhajkodó, középkori várjobbágyokra hasonlító közönséget hamarosan leváltotta egy szokványos polgári ruhát hordó, s a valóságot élő és megtapasztaló lakosság” – olvashatjuk a 212. oldalon, ami publicisztikai fordulatnak talán elmegy, de még leegyszerűsítőnek sem mondanám, mert semmilyen történeti referenciát nem lehet hozzákapcsolni. Annak megértésébe pedig már bele sem megyek, hogy miért éppen a szokványos polgári ruhát hordó lakosság tapasztalja és éli meg a valóságot, szemben az ezek szerint valóságidegen duhaj várjobbágy-utánzatokkal.

Szerencsétlen megfogalmazások az általános esztétikai tanulságokat megfogalmazó mondatokban is előfordulnak, és bár korántsem látjuk a könyvben egy egységes és kidolgozott esztétika körvonalait, Háy gondolatait mégis hitelesíti, hogy egy gyakorló író több évtizedes reflexiói és tapasztalatai vannak összegyűjtve bennük. Az egyik bíráló által kipécézett, „mi a művészet alapkérdései felől nézzük az életművet” fordulat valóban bántó értelmetlenség, de ettől még számos érdekes, a gyakorlatból leszűrt meglátással találkozunk a könyvben. Ezeknek a meglátásoknak persze megvannak a sokkal pontosabb és elméletileg alátámasztottabb kifejtései az esztéták munkáiban, de izgalmas egy praktizáló művésztől olvasni, hogy mi ért katarzison (52-53., 301.), hogy mennyire fontos az önismeret ahhoz, hogy autentikus műveket hozzon létre valaki (154.), és hogy valóságismeret nélkül nincs mű (302.). Ezek a meglátások ugyanakkor nem magukban állnak, hanem magyarázatul szolgálnak arra, hogy miért tudott vagy miért nem tudott valóban jelentős, ma is élő műveket létrehozni egy író akár egy életszakaszában, akár egész életében.
Bár kétségkívül megvannak a gyengéi Háy könyvének, erősségei feledtetik azokat. Olvasmányosan, közérthetően megírt művel van dolgunk, amely egy író szemszögéből elemez és mutat be más írókat, nem csodálattal vegyes áhítattal kezelve a nemzet nagyjaivá nemesedett bálványokat, hanem kritikusan, a ma embere, a művek esztétikai értékére rákérdező bíráló szemével ítélve az életművek fölött. Mint minden esztétikai ítélet, természetesen Háy ítéletei is szubjektívek és vitára ingerlőek, de nem egy félművelt laikus vagdalkozásai, hanem egy az életműveket jól ismerő és a szükséges elméleti felkészültséggel felvértezett irodalmár megalapozott verdiktjei. Természetesen hiba lenne szentírásnak venni, amit ír, de kézbe kell venni, majd kézbe kell venni a tárgyalt szerzők alkotásait is, és beszélgetésbe, vitába elegyedni vele, velük. Ettől (is) lesznek élők a klasszikusok művei.
Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Újraélesztő könyv.
Európa Kiadó, Budapest, 2019. 712 oldal, 7499 Ft.

B. Kiss Csaba