"Ahogyan a családnak, úgy egy társadalomnak is az a fokmérője, ahogy a periférián élőkhőz viszonyul…" – interjú

2019. október 5. 12:51

• Mire asszociálsz, ha azt hallod: felszínesség?

• Épp pont most boncolgatjuk, hogy mitől, mennyiben változtatja meg egy szereplő karakterét, ha összességében azt mondhatjuk róla: felszínes. Lehet, hogy a felszínességgel csak leplezni akar valamit: a zavarát, ami a családdal kapcsolatos… A Szemünk fényében az apuka yahrzeit-jára, halálának egyéves évfordulójára gyűlnek össze, annak az apának az évfordulójára, aki számára nagyon is fontos volt, hogy ki zsidó, ki nem, mi az, ami hasznos a zsidóság számára, és mi az, ami nem. A négy testvér közül csak a legidősebb, Norma az, aki be akarja tartani és tartatni ezeket a hagyományokat, míg a másik három testvért egyáltalán nem érdekli mindez. Gene, a reklámrendező, akit én játszom, például a bar–micvója, a serdülővé érése óta egyáltalán nem is volt zsinagógában. Az ő karaktere talán ezt a nagy távolságot is szeretné érzékeltetni a zsidó kultúrkörtől. Az ő “felszínessége” is leginkább arról szól, hogy ne menjünk a dolgok mélyére, a problémákat inkább oldjuk meg easy-ben, lazán, hogy minél gyorsabban túl lehessünk rajta – és ez aztán sorra szüli a komikusabbnál komikusabb helyzeteket.

Egy család mélylélektana is egyben ez a darab, amelyben egyszerre munkál a zsidó hagyományoktól elszakadni akaró szabadságvágy, valamint a Norma által folyamatosan fenntartott, generált és ébresztgetett “ősbűntudat”, amiatt, hogy a másik három testvér már nem akar “hálás, elkötelezett” lenni azokért a dolgokért, amiket a szüleik, nagyszüleik kiharcoltak, áldozatok árán megteremtettek egykor.

•  Miért  fontos a kultúrkörhöz való görcsös ragaszkodás a darabban?

•  A  helyzetkomikumon túl a szöveg szembe kívánja állítani az ősi, tradicionális zsidó vallásosságot a fiatalok szabadságvágyával, e kultúrkörből való elvágyódásával. Ezt a szembeállítást csak humorral lehet megtenni. Ülünk az asztalnál, ott van egy serleg, amihez egy családi történet kapcsolódik, hisz még a nagyszülők kapták a közösségtől, kifejezve ezzel, hogy elfogadták őket a városban, működhet a boltjuk… Norma szerartásosan kezdi mesélni ennek serlegnek a történetét, egyikünk pedig a legelején “lelövi a poént” – kipukkasztva ezzel a lufit, a családi mítoszt, és ez óriási perpartvart indít az asztalnál. Kibukik a feszültség, a felfogásbeli különbség közöttünk és látszik, hogy sok a lufi és sok mítosz fog még eldurranni az este folyamán.
  ©Szokodi Bea

•  Minden kultúrkörnek megvan a maga “lufisága” – te miben érzed ezt a lufiságot a nemzedékedben?

• Pont egy szabadúszó színészt kérdezel most erről, aki pont úgy igyekszik létezni a színházi szakmában, hogy szabadságot keres… Itt a “lufiságra” adott válasz a fontos, mintsem a luftballon jelleg: a szabadságvágy. Az, ahogy ezt próbáljuk keresni, helyesen megélni, mindeközben pedig keressük a saját utunkat.

• …és talán a szabadság útkeresései között keressük egyben azt is, hogyan is lehetne jól megélni ezt a szabadságot, nem?

•  Igen, mert a szabadság önmagában szintén kevés. Kell hozzá még szakmai tudás, alázat, azért, hogy ne csak üres individumok legyünk, hanem igazi szakmai közösséggé is válhassunk egymás számára. Pont azért, hogy még ebből a vígjátéknak szánt előadásból is komoly munka születhessen. Egy család mélylélektana is egyben ez a darab, amelyben egyszerre munkál a zsidó hagyományoktól elszakadni akaró szabadságvágy, valamint a Norma által folyamatosan fenntartott, generált és ébresztgetett “ősbűntudat”, amiatt, hogy a másik három testvér már nem akar “hálás, elkötelezett” lenni azokért a dolgokért, amiket a szüleik, nagyszüleik kiharcoltak, áldozatok árán megteremtettek egykor.

…ha vízbe dobsz egy követ, a kő a legrövidebb utat választja, úgy tart a vízfenékre. Ugyanilyen az, ha van egy célod: erős az elhatározás, vársz, gondolkodsz, böjtölsz és úgy mész keresztül a világ dolgai között, ahogy a kő siklik át a vízen, miközben a vízfenék magához vonja azt.

•  …egyben akkor ez a darab akaratlanul is rávilágít arra, hogy hol kezdődik az egészséges, családi énkép, és hol kell véget érnie az egészségtelen mintakövetésnek, nem?

•  Minden imának, hálaadásnak van spirituális tartalma, egy átszellemítő, átlényegítő jelentősége. Eképp minden hétköznapi történés mögött van valamiféle “átgondoltság”, ami igenis tiszteletet parancsoló, még ha mi magunk nem is tartozunk ahhoz a vallási kultúrkörhöz. Mindaközben, hogy ez a család ennyire át van itatódva a vallásos tradícióival, elmenekül a hagyomány máza mögé, miközben a gyakorlatban a hagyomány nem ad választ minden kérdésre. Ott van Simon, az autista testvér, aki megbecsült kutató, iszonyatosan okos: bezárkózik a saját világába, és szívesebben élne a Holdon, mint a családjával. Nem is tartja érdemesnek őket arra, hogy vele menjenek a holdbázisra, csak saját farkát kergető kutyáknak látja a családtagjait. Nem biztos, hogy nincs igaza. Ahogyan a családnak, úgy egy társadalomnak is az a fokmérője, ahogy a periférián élőkhőz viszonyul, a saját kisebbségével bánik. Mindez megjelenik egy nappaliban: alig figyelnek Simonra.

•  Egyfajta mítoszok mögé menekülés vs. mindennapi élet kihívásainak megoldás is ez a Szemünk fénye?

•  Vita támad például köztük arról, hogy eladják-e a szülők házát vagy sem. Egymásnak feszül az “ez a mama és a papa háza!” az eladás melletti, praktikus gyakorlatisággal.
  ©Szokodi Bea

• Hogyan tapasztalod: a mostani nemzedék hogyan oldja meg ezt az egymásnak feszülést?

• Azt látom, hogy legyen az a társadalmunk bármely kisebbsége, valódi, hosszútávú segítségnyújtás helyett csak a látszatintézkedések szintjén próbálnak segíteni társadalmunk e hátrányos helyzetű tagjain. Nagyon erősen kell “kiabálni” ahhoz, hogy az ember szóhoz jusson, és olyan falakat kell lebontani, amilyeneket más európai országokban eleve nem is építenek fel. Pont a szabad gondolkodás – amely a mindennapi robot feltételei között élő emberhez eljutva, akár a színház által is, felszabadítólag, inspirálólag lenne képes hatni – van leginkább körülzárva ma, pedig ez a fajta látásmód tudna a legtöbbet segíteni.

 A  helyzetkomikumon túl a szöveg szembe kívánja állítani az ősi, tradicionális zsidó vallásosságot a fiatalok szabadságvágyával, e kultúrkörből való elvágyódásával. Ezt a szembeállítást csak humorral lehet megtenni.

•  Szerinted a falak lebontásához mi lehet a jó recept?

• Ha falakba ütközöl, akkor döntéshelyzet elé vagy állítva: vagy az erőlködést, a falak megmászását választod, vagy az elfogadást, belenyugvást – türelemmel, alázattal kivárni, míg azok maguktól megnyílnak. Épp most Herman Hesse: Sziddhártáját olvasom. Egy helyütt azt mondja Sziddhárta: „ha vízbe dobsz egy követ, a kő a legrövidebb utat választja, úgy tart a vízfenékre. Ugyanilyen az, ha van egy célod: erős az elhatározás, vársz, gondolkodsz, böjtölsz és úgy mész keresztül a világ dolgai között, ahogy a kő siklik át a vízen, miközben a vízfenék magához vonja azt.” A kő nem csinál semmit, hagyja, hogy essen, mert tudja, hogy a célja magához vonja, miközben semmit sem enged be a lelkébe, ami kimozdítaná. A gyermekemberek pedig olyanok, mint a falevelek: arra szállnak, amerre a szél fúj és ha elfáradtak, földet érnek, és kimerülve tekintenek vissza hasztalan életükre. Én kijelöltem magamnak a célt.

• Pályája elején járó szabadúszóként milyen ezt a célt tartani, “kőként, fennakadás nélkül”?

•  A gondviselés kezét a vállamon érzem, hisz ma, ha az ember az Orlai Produkciós Iroda két bemutatójában benne lehet egy évadban, akkor már mégsem olyan bizonytalan a helyzet. Emellett persze “sodródom” is: sok mindent csinálok: a színház mellett szinkronizálok, zenélek. Tulajdonképpen mindig a várakozás és a tevékenység állapotában is vagyok egyszerre. Teszek azért, hogy megmutassam magam, hogy jelen legyek, nyitott vagyok új feladatokra, kihívásokra, de a beérkezés pillanatát nem siettetem, mert az út maga is érték.

Csatádi Gábor