2019. október 4. 23:23

Október 4, Ferenc
…Giovánni Bernardone, akit Assisi Szent Ferencnek hívtak, álmodozó, hős és költő volt. Egyetlen imádság vagy ének maradt csak fenn tőle, ám írott szavak és költemények helyett megajándékozott bennünket egyszerű és tiszta élete emlékével, melynek szépsége és csöndes nagysága sok-sok költői mű fölébe magasodik.
„Minden korban éltek a földön nagy és kiváló emberek, akik nem valamely rendkívüli tettekkel avagy lejegyzett költői alkotásokkal és könyvekkel törekedtek arra, hogy hírnevet szerezzenek maguknak. Ezek a szellemek mégis óriási hatással voltak egész népekre és korokra, ismerték tehát őket az emberek, és nagy áhítattal emlegették őket, és még többet kívántak megtudni róluk, ezért hát nevük és lényük állandó beszédtéma volt, és a változó idők forgatagában évszázadok során sem merült feledésbe.
Mert ezek az emberek nem egyes, szórványos művekkel, szónoklatokkal vagy egyéb tudományukkal hatottak, hanem sokkal inkább pusztán azzal, hogy egész életük, mintha egyetlen nagy és egységes szellemből született volna, és ragyogó és isteni képként és példaként lebegne szemünk előtt.

Ezek az eszményi emberek azonban, még ha egyetlenegy nagy, kézzelfogható művet sem alkottak, pusztán életükkel váltak a szív feledhetetlen mestereivé és bajvívóivá, mivel minden cselekedetüket és egész életüket egyetlen, magasabb szellem vezérelte, miként egy építőmester és művész sem pillanatnyi önkény és ingatag szeszély hatására, hanem világos és eleven elgondolás és terv alapján építi meg tévedhetetlenül a dómot vagy a palotát.
Tüzes és hatalmas lelkületű emberek voltak ők kivétel nélkül, kiknek lelke olthatatlanul szomjúhozott a végtelenre és az örökkévalóra, és e szomjúság emésztette őket, és nem nyugodhattak és érezhették jól magukat, amíg az erkölcsökön, szokványos napjaikon és kortársaikon felülemelkedve nem ismertek fel egy örök érvényű törvényt, és ettől a pillanattól kezdve minden cselekedetüket és reménységüket e törvényhez igazították.
Költők, szentek, csodatévők, bölcsek vagy művészek voltak ők, mindegyikük a maga különleges módján és tehetsége szerint, egyvalami azonban közös volt bennük, mégpedig az, hogy a rövid és gyarló földi életet az örökkévaló és állandó példázatának tekintették, és hő vágyakozással és rettenthetetlen szenvedéllyel arra törekedtek, hogy egyesítsék szívükben a mennyet és a földet, és a földi és halandó létet az örök élet izzásával táplálják.
Így életük megváltást nyert az idők halálos béklyóitól és az e világi gyötrelmektől, és megszabadulván immár minden esetlegességtől és porhüvelyüktől csodaként élnek az emberek emlékezetében.

A nagy emberek eképpen élt élete nem más, mint visszatérés a teremtés kezdetéhez és hőn áhított üdvözlet Isten paradicsomából. Mert ezek a nagy álmodó és hős lelkek soha nem ittak zavaros vízből; soha nem érték be ábrándképekkel és a lényeg helyett pusztán a nevekkel, és a valóság helyett annak képmása sem elégítette ki őket soha, mert kielégíthetetlen vágyakozással mindig minden erő és minden élet eredő, tiszta forrását keresték, és a föld, a növények és az állatok titokzatos lelkét sajátjuknak, saját lelki rokonainak tekintették, és nagy nyomorúságukban és a szív dolgaiban képmások, jelképek és üres árnyak helyett közvetlenül az Istennel társalogtak.

És így minden emberhez közelebb hozták Istent, és újra értékessé és becsessé tették és szent sejtéssel értelmezték a teremtés titkát. Újra és újra felfedezték a belső ember lényét és törvényét, mert az első emberekhez hasonlatosan mezítelenül álltak a földdel és a mennyel szemben, míg mi, többiek úgy véljük, hogy csak biztos képzetek és öröklött szokások hajlékában élhetjük életünket. Ezeket az igazából mély és jelentékeny embereket kezdetben sokszor bolondoknak kiáltják ki, és a legtöbb ember valahogyan soha nem érti meg az ilyen lelket, és balgaságnak tűnik fel neki. Aki azonban komoly szívvel szemléli egy nagy ember életét, az egy mélységből feltörő áradathoz és az egész emberiség epekedő kiáltásához hasonlatosnak fogja látni; mert egy ilyen élet valójában mindig egy alakot öltött és személlyé vált álom és a földkerekség láthatóvá vált honvágya és sóvárgása az öröklét után, az egész földé, melynek kérészéletű teremtményei sorsukat újra és újra a csillagokkal kívánják összekötni.

Abban a távoli korban, melyet aevum mediumnak, avagy középkornak hívunk, egyre több roppant és ellenséges erő támadt a szellemek és a népek között, az országok pedig reszkettek és jajveszékeltek a háborús ínség és nagy csaták miatt. A császárok és pápák között véres viszály dúlt, a városok a hatalmasságokkal hadakoztak, a nemesség és a nép között néhol elkeseredett villongások támadtak. A római egyház pedig mint a világ úrnője buzgóbban foglalatoskodott fegyverkezéssel, szövetségekkel és diplomáciai követségekkel, kiátkozásokkal és büntetésekkel, mint a lelki béke ápolásával. A rettegő népek iszonyatos ínségben éltek. Több helyen új tanítók és közösségek jelentek meg, és életüket semmibe véve dacoltak az egyház kíméletlen üldöztetéseivel, mások hatalmas tömegekben követték az ígéret földje felé vonuló hadakat. Sehol sem működött a kormányzás, sehol sem volt biztonság, és úgy tűnt, mintha a napnyugat és a föld szíve a külső csillogás ellenére lassanként kivérezne.

Umbriában ekkor egy ismeretlen fiatalember lelkiismereti ínségében mélységes alázattal úgy döntött, hogy együgyű és derűs életet folytatván az Üdvözítő szerény és hűséges követője lesz. Hamarosan társai is akadtak, kezdetben kettő vagy talán három, azután száz, majd pedig sok ezer, és ez az alázatos umbriai férfi az élet fényét és a megújhodás és szeretet forrásvizét kiárasztotta az egész földre – egy kis sugara még napjainkban is ragyog.
Ez a férfiú, Giovanni Bernardone, akit Assisi Szent Ferencnek hívtak, álmodozó, hős és költő volt. Egyetlen imádság vagy ének maradt csak fenn tőle, ám írott szavak és költemények helyett megajándékozott bennünket egyszerű és tiszta élete emlékével, melynek szépsége és csöndes nagysága sok-sok költői mű fölébe magasodik. Nos, aki tehát ebben a szellemben beszéli el ezt az életet, annak nincs szüksége további szavakra és elmélkedésekre, melyekről tehát örömmel lemondok.”
””Rómában nem kis csodálkozást váltott ki a tizenkét assisi férfi, akik semmi más kegyben és kegyelemben nem kívántak részesülni, mint hogy szegénységben és aszkézisben élhessék életüket, és minden ellenszolgáltatás nékül terjeszthessék az Üdözítő tanítását. Ennek ellenére a pápa és Giovanni di San Paoló bíboros úr felismerte, hogy ezek a szegény és tanulatlan emberek óriási hatalom birtokában vannak, ezért hát a szentatya komolyan elkezdett gondolkodni a dolgon. Ferenc rövid és egyszerű regulát állított össze testvéri közössége számára, amely szinte kizárólag az evangéliumból idézett részekből állt, és aminek megerősítését kérte a pápától, aki előtt igen merészen és nagy melegséggel beszélt és prédikált. Ennek ellenére a pápa nem tudott azonal dönteni, és sokáig megváratta a testvéreket, sokszor kikérdezték és intették őket, mígnem már-már elszállt a bátorságuk. Végül azonban Giovanni bíboros beszédet intézett a szentatyához, mondván, lehetetlenség volna, ha a szentegyház nem erősítene meg egy olyan regulát, mely tiszta, és kizárólag az evangélium igéjén nyugszik. Ince pápa erre nem ellenkezett tovább, megáldotta Ferencet, dicsérte és intelmekkel látta el, és engedélyezte, hogy tovább folytassa addigi tevékenységét, és prédikáljon.

A barátok örömmel váltak meg Róma káprázatos városától és a pápai udvartól,amikor útra keltek hazafelé, és bár a forró Campagnában italnak és ételnek híján már-már elepedtek, kerűs szívvel örvendeztek a szabadságnak és meghitt testvéri közösségüknek. Szokásukhoz híven meg-megálltak néhány városban és faluban, ahol dolgoztak, énekeltek és prédikáltak. A vidékekre, amerre jártak, mint kikelet és nyiladozó május hatott a vidám zarándokok közössége, vígaszt és életet árasztottak, és sok emberben felélesztették Isten jelenvalóságának sejtelmét, és megfiatalították a lelkeket.”
”Rómában nem kis csodálkozást váltott ki a tizenkét assisi férfi, akik semmi más kegyben és kegyelemben nem kívántak részesülni, mint hogy szegénységben és aszkézisben élhessék életüket, és minden ellenszolgáltatás nékül terjeszthessék az Üdözítő tanítását. Ennek ellenére a pápa és Giovanni di San Paoló bíboros úr felismerte, hogy ezek a szegény és tanulatlan emberek óriási hatalom birtokában vannak, ezért hát a szentatya komolyan elkezdett gondolkodni a dolgon. Ferenc rövid és egyszerű regulát állított össze testvéri közössége számára, amely szinte kizárólag az evangéliumból idézett részekből állt, és aminek megerősítését kérte a pápától, aki előtt igen merészen és nagy melegséggel beszélt és prédikált. Ennek ellenére a pápa nem tudott azonal dönteni, és sokáig megváratta a testvéreket, sokszor kikérdezték és intették őket, mígnem már-már elszállt a bátorságuk. Végül azonban Giovanni bíboros beszédet intézett a szentatyához, mondván, lehetetlenség volna, ha a szentegyház nem erősítene meg egy olyan regulát, mely tiszta, és kizárólag az evangélium igéjén nyugszik. Ince pápa erre nem ellenkezett tovább, megáldotta Ferencet, dicsérte és intelmekkel látta el, és engedélyezte, hogy tovább folytassa addigi tevékenységét, és prédikáljon.

A barátok örömmel váltak meg Róma káprázatos városától és a pápai udvartól,amikor útra keltek hazafelé, és bár a forró Campagnában italnak és ételnek híján már-már elepedtek, kerűs szívvel örvendeztek a szabadságnak és meghitt testvéri közösségüknek. Szokásukhoz híven meg-megálltak néhány városban és faluban, ahol dolgoztak, énekeltek és prédikáltak. A vidékekre, amerre jártak, mint kikelet és nyiladozó május hatott a vidám zarándokok közössége, vígaszt és életet árasztottak, és sok emberben felélesztették Isten jelenvalóságának sejtelmét, és megfiatalították a lelkeket.”

Hermann Hesse: Assisi Ferenc fordította: Horváth Géza