2019. október 7. 16:44

Luk Perceval, Feridun Zaimoğlu és Günter Senkel Molière. Eine Passion (Molière. Egy passió) című színdarabja a négy leghíresebb Molière-komédia kortárs újragondolása, azok összefűzése egy grandiózus nagyságú művé. A színdarab legendás világpremierje 2007-ben volt a Salzburgi Ünnepi Játékokon, Luk Perceval rendezésében. Magyarországon először láthatja a közönség a Radnóti színpadán Hegymegi Máté rendezésében és Forgách András fordításában.

„Ez egy tépett, poszt-apokaliptikus világ, tele sötét sejtelemmel, baljós előérzettel, gonosz szatírával, kevés empátiával…”

                                                                                       – villáminterjú Forgách Andrással

• Számodra mit jelent valamit újragondolni? • Az élet folyamatos újragondolás. Néha jó tudni, hogy mik a biztos kapaszkodók, ezek segítenek a közeli dolgok megértésében, segítenek tervezni, legalább a közeljövőre. De valójában ma — ebben a radikálisan változó világban — sokan elkövetik azt a hibát, hogy egy pillanatra sem engedik meg maguknak azt a luxust, hogy ne a múlthoz, hanem egy elképzelt jövőhöz képest értelmezzék a jelent. Ez veszélyes foglalkozás, mert a jövő nyitott (igaz, ilyeténképpen a múlt is). De a mai eseményeket képtelenség megérteni, ha nem egy alakuló, változó világszerkezet felől nézzük. Luk Perceval alkotótársaival együtt volt olyan szemtelen és bátor, hogy Moliere-t ebből a jövőbeli virtuális pontból vette szemügyre: milyen lesz az ember száz év múlva? Milyen szenvedélyeinek, csoport- és törzsi ösztöneinek fog engedelmeskedni? Milyen ma az ún. jelentékeny ember, az, akit a társai referenciaként és projekciós mezőként használnak? Vajon radikálisan megváltozik-e évszázadunkban az emberben az emberről alkotott kép? Perceval és Zaimoglu (mert az ő kézvonása és világlátása félreérthetetlenül érződik a darabon, miként a színészek beleavatkozásai is észlelhetők, hiszen a próbafolyamatban született meg a végső példány) nem túl hizelgő képet rajzolnak az emberiségről, nem föltétlenül azáltal, hogy esendőnek, gyengének, adott esetben szándékosan rossznak mutatják és önpusztítónak, hanem azáltal, hogy semmilyen alternativát nem akarnak mutatni, amiből arra következtetek, hogy egyrészt meglehetősen determinisztikus a világképük, hogy az erős egyéniséget elsősorban negativ vonásokból tudják megrajzolni (mintha III. Richárd Hamlet fölé kerekedett volna, vagy Kreon Oidipusz fölé, nem egyszerűen fölébe kerekedett, hanem kiszorította a színről), másrészt nagyon erősen érzékelik a történelem (és politika) jelenlegi huzatát: a színes, hangos, kissé állatias, tényeket kreáló, szerzésvágyra épülő politika lépett a korábbi kiegyensúlyozottabb, magát igazságosnak elképzelő eszmények helyébe. • Fordítás közben hogy érezted: mennyire maradt “ molière-es” ez az Eine Passion ? • Az „Eine Passion” voltaképpen egy életrajz-utánzat, vagy inkább életrajz-szimuláció, ami Molière drámai pillanatfelételeiből hiányzik: Percevalék a regényírás, az epikus gondolkodás formaeszközeit vetítik rá a Molière-motívumokra és toposzokra, amitől fundamentálisan megváltozik a karakterek és jellemek minősége. Nem Polaroid-felvétel, hanem egy alternatív pszeudo-Hollywoodi filmparódia. A legdurvább ösztönökre kihegyezve. Molière-nél ezek az ösztönök kulturálisan még fegyelmezve vannak, a verses forma is ezt sugallja. Percevalék lazán és kiszámíthatatlanul váltogatják a verset a prózával, betétdalokat, afféle slam-poetry-t alkalmaznak, erős modern lüktetésű, szókincsű, szlenghez közelítő szövegeket adnak a szereplők szájába, gátlástalanul ismételnek bizonyos részeket, hogy az összefüggést az egyes részek között megteremtsék, azaz olyan fokú szabadsággal használják a négy Molière-darab válogatott anyagát, hogy szerzője bizonyosan nehezen ismerne rá. De mert a radikalizmusuk elég szuverén, és egy meglehetősen kiérlelt esztétikára és korábbi előadások sorára épül, komoly lehetőséget ad rá, hogy új szemmel lássuk Molière-t. Nekem egy kicsit túl sokszor mennek kontrába: azaz az elvárással és hagyománnyal szembeni kontrasztot hangsúlyozzák, de ennek is megvan az a haszna, hogy teherpróbának vetik alá a Molière-i figurákat és helyzeteket. Hogy az ellenkező irányba is ilyen jól hajlíthatók, azt mutatja, hogy nem véletlenül a klasszikus repertoár részei. • Mennyire német, francia, angol ez a hatalmassá duzzasztott Moliére- világ, avagy mennyire egyetemesen francia? • Molière ma már egy multinacionális cég. Akkora, mint a Facebook. Akárcsak Brecht vagy Csehov vagy Ibsen. Sexpír Vilmosról most ne is essék szó. Ezekbe a szerzőkbe az elmúlt pár száz évben olyan sokféle kultúra vetítette bele a maga igazságait (és ha idevesszük még Peter Brook zseniális párizsi műhelymunkáját, vagy Mnouchkine-ét, ugyanabból a városból, hogy csak két példát említsek, akik már ebből az egyetemes interpretációból indultak ki), hogy ma már ezek mind-mind globális szerzők. Kleistet lehetne ellenpróbaként használni, mert ő nagyon megőrízte németes karakterét, elsősorban azért, mert a. német irodalom egyik legidioszinkretikusabb szerzője. Molière ma arab, indiai, dél-afrikai szerző ugyanúgy, mint francia. • Mi volt a legnagyobb kalandod a munka közben? Szerinted értjük, érezzük-e ma Molière-t, avagy ez az óriás mű segít-e, és hogyan, hogy jobban, mélyebben vagy talán épp másként értsük, közelítsük meg Molière-t? • A kaland vagy kihívás számomra természetesen a szöveg költői ereje volt, a szellemessége. A prózai részekhez majdnem elég a fordítói rutin, de a verses elemek és a slam poetry alaposan felcsigázta bennem a nem-létező költőt. Talán lehettem volna költő, mert bizonyos fokú nyelvi leleményre való hajlam (apai örökség) megvan bennem, de én sajnos alkatilag prózaíró vagyok, nem érzem magam jól költő-szerepben, ha szórakoztat is a tudat, hogy ez egy olyan élet-lehetőségem, amit kihagytam. És kaland volt az is, hogy állandóan szembesülnöm kellett a saját — olykor eléggé betokosodott — Molière-képemmel. Néha nagyon iskolás az emberben egy ilyen korán, az irodalomórán megismert szerzőről alkotott kép, most lehetőségem volt rá, hogy ezt korrigáljam. Molière-ben az az érdekes, hogy látszólag ugyanazt a commedia dell’arte logikát használja, mint sok kortársa és közvetlen előde, a poénok, a figurák egyértelműen beazonosíthatók, de mindig van benne egy olyan csavar, ami teljesen kortalanná teszi. Alceste „értelmetlen” és „megmagyarázhatatlan” szerelme is ilyen: látunk egy nagyon okos, nagyon racionális, kicsit csökött férfit (az okos emberek gyakran csököttek is, ezt már megfigyeltem, túlságosan is megbíznak a saját okosságukban), aki nem tud mit kezdeni erotikus energiáival, aki egyáltalán nem érti, mi hajtja Céliméne felé. Itt már Wedekind Lulujának vonásai is látszanak, sőt Fassbinder is bekandikál egyik-másik abszurd, kegyetlen jelenetbe. Ez egy tépett, poszt-apokaliptikus világ, tele sötét sejtelemmel, baljós előérzettel, gonosz szatírával, kevés empátiával, igazi vizionárius munka. Van min töprengeni.

Csatádi Gábor

A színdarab négy Molière-komédia (A mizantróp, Don Juan, Tartuffe, A fösvény) archetípusának összefűzéséből épül fel. A négy figura egy férfi életének négy életszakaszát jeleníti meg, és a dráma azt meséli el, hogy hogyan válik a szerelmi kínok között vergődő Alceste cinikus Don Juan-ná, majd lesz belőle álszent Tartuffe, aki miután meggazdagodott, vagyonát féltő, öreg Harpagonként várja a halált. A szereplők átfedik egymást, új helyzetekben találkoznak egymással, átalakulásokon mennek keresztül.

Bemutató: 2019. október 18. péntek

FORDÍTOTTA: FORGÁCH ANDRÁS

DON LUIS | PERNELLE-NÉ:GAZSÓ GYÖRGY
DONNA ELVIRA ARSINOÉ | DORINE: KOVÁTS ADÉL
CLITANDER | VALERE: LENGYEL BENJÁMIN EH.
DIMANCHE PHILINTE | CLEANTE: POROGI ÁDÁM
DON CARLOS ORONTE: RUSZNÁK ANDRÁS
ŐR | ORGON: SCHNEIDER ZOLTÁN
CÉLIMÉNE: SODRÓ ELIZA
CHARLOTTE ELIANTE | MARIANE: TÓTH ZSÓFIA EH.
ACASTE | DAMIS: VILMÁNYI BENETT

Dramaturg: Garai Judit
Jelmeztervező: Kálmán Eszter
Díszlettervező: Fekete Anna
Világítás: Bányai Tamás
Zeneszerző: Keresztes Tamás
Dramaturggyakornok: Herczeg Dániel eh.
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi
Rendező: HEGYMEGI MÁTÉ