Home / A függöny mögött / Interjúk / “Kíméletlen, metsző, humortalan és vészjósló ez az egész…” – interjú
“Kíméletlen, metsző, humortalan és vészjósló ez az egész…” – interjú

“Kíméletlen, metsző, humortalan és vészjósló ez az egész…” – interjú

2019. október 8. 22:02

Október 12-én, szombaton mutatják be Michael Haneke A fehér szalag c. drámáját a Katona nagyszínpadán Ascher Tamás rendezésében. A darab főszereplőjével, a Tanítót játszó Rajkai Zoltánnal beszélgettünk legózásról, mozaikszerű, megfejtésre, “kirakásra” váró történésekről, előítéletekről, rendpárti abszolutizálásról, a változás állandóságáról és a magunk összerakására szoruló legóelemekről…

  • Gyerekkorodban szerettél legózni?
  • Nagyon! Igazi legófanok voltunk az öcsémmel és a barátaimmal! Kiterítettünk egy nagy pokrócot, megráztuk, és az egyenetlenségeinek “domborzatán” mindenféle űrbázisokat építettünk a takaró különböző pontjaira, ahonnét aztán egymást megtámadtuk az általunk kreált legóűrhajókkal. A saját gyerekeimmel is regeteget legóztunk. Most is képes vagyok órákig keresni egy-egy darabot a rengeteg elem között.

Számomra az egyik legfontosabb eleme a műnek az a kérdés, hogy mi a felelősségünk a kisközösségeinkben: a családban, az iskolában az osztályban, a vallási gyülekezetben, a faluban.  Ezekben a közösségekben mit tanítunk a gyerekeinknek és hogyan?

  • Gondolom, ebből adódóan közel is áll hozzád, hogy apró darabokból, részletekből összerakj valami nagyobbat, egészet? Ez a darab, A fehér szalag is egy kicsit ilyesmitől is szól, nem?
  • Nekem alapból ezen az elven működik az agyam: világban tapasztalt különféle dolgokat „alkatrészeket“ egymás mellé teszem és megpróbálok valami új egységet létrehozni– amivel csak annyi “baj” lehet a színházban,hogy a rendezőnek, jelen esetben Ascher Tamásnak is hasonlóan működik a feje, és nem biztos, hogy a kettőnk kirakási szisztémája egyezik, bár most épp nagyon harmonikus a viszony kettőnk között ezen a téren.
  • Számodra ez a Michael Haneke-szöveg mi miatt tud izgalmas lenni?– függetlenül attól, hogy ebben is a Tanító karakterednek össze kell raknod valamit…
  • Ez egy nagyon izgalmas szöveg! Láttad a filmet? Nagyon jó!.  Ami most nehézséget is jelent, mert, egyrészt ez nem színpadi, drámai szöveg, másrészt felmerül a kérdés: miért csinálunk ebből egy színházi előadást, amikor már készült belőle egy nagyon erős film? – kínlódunk is most rendesen, hogy hogyan lesz ebből jó színdarab…
    ©Szokodi Bea
  • Tényleg: szerinted hogyan lehet ebből jó színdarab?
  • Szeretném, ha ez egy érzékeny, mégis expesszív előadás lehetne – szeretnénk találni egy érvényes formát, ami eltér a filmtől, de mégis rá tud erősíteni arra a tartalomra, amit Haneke képvisel ebben a történetben.
  • Mi ez a tartalom számodra, amihez formát kerestek most?
  • Rendkívül rétegzett és rejtélyes műről van szó, amelyben több jelentéssel bíró gondolatfonal szövődik össze. Számomra az egyik legfontosabb eleme a műnek az a kérdés, hogy mi a felelősségünk a kisközösségeinkben: a családban, az iskolában az osztályban, a vallási gyülekezetben, a faluban.  Ezekben a közösségekben mit tanítunk a gyerekeinknek és hogyan? Szembenézünk-e a hibáinkkal, bűneinkkel, vagy mindent elhallgatunk és eltitkolunk és a tetteink egészen mást mutatnak, mint a szavaink?! Képesek vagyunk-e szeretni vagy csak ítélkezni és törvénykezni? Milyen mintát látnak bennünk a gyermekeink és mi lesz  mindennek a következménye a kisebb és tágabb közösségekben, az országban, a világban?! Bizony az egyéni „mulasztások“ bűnök világméretű kataklizmákhoz vezethetnek. Én a falusi Tanítót játszom, akinek az egyik első mondata így hangzik: „Mégis el kell meséljem ezeket a furcsa eseményeket, mert talán fényt derítenek bizonyos országunkban zajló folyamatokra.“

…az élet: maga a folyamatos változás! Közben pedig azt a pillanatot, amikor megkapjuk, elérjük azokat az anyagi, szellemi és emberi javakat, melyekért küzdöttünk, azt ki akarjuk merevíteni, meg akarjuk tartani örökre.(…)Ebből lesznek a torz abszolutizmusok, melyekhez minden áron ragaszkodnánk – de az élet mindig meghaladja ezeket egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

  • A szereplők ténylegesen látnak, tapasztalnak maguk körül, ott a faluban olyan eseményeket, amelyek miatt így viselkednek, vagy minden egyéb külső, kiváltó ok nélkül viselkednek úgy, ahogy?
  • Az első világháború előtt vagyunk egy német, protestáns faluban, ahol az egyházi élet nagyon  meghatározó, ahol Isten igéjét naponta hirdetik a templomban, az iskolában, az ünnepeken, mégis mintha elpárolgott volna a hit és a szeretet, ezért a vallás szigorú formalitássá torzult. Ám ha Isten igéjét hit és szeretet nélkül ítélkezésre, törvénykezésre használjuk, akkor az bizony nagyon torz következményekhez vezet. És amennyiben így neveljük a gyerekeinket – állítja Haneke –, akkor vajon mi lesz belőlük?
  • ….”a betű öl, a lélek megelevenít”, avagy: “Ahol az úrnak lelke, ott a szabadság.”
  • Így van! De ez a szabadság nem azt jelenti, hogy nem kell“rend”, hanem pont azt, hogy igazi, lélekből fakadó rendet épp a hitből megélt szabadság képes létrehozni! Azonban ez önfeladásként hathat, ami félelmetesnek tűnik. A szereplők félnek ettől szabadságtól, ezért inkább helyette maguk akarnak “rendet rakni” a „betűre,“ a törvényre, az ösztönökre támaszkodva – mindenki a maga módján. Ami aztán egészen odáig  vezet, ahol minden megtörténhet. Ennek a darabnak negyon lényeges, már-már központi szereplői a gyerekek. Fontos, hogy a felnőttek világából mi az, amit látnak, fölfognak és később magukba is építenek. Kíméletlen, metsző, humortalan és vészjósló ez az egész történet, aminek a végén aztán ki is tör az első világháború.
    ©Szokodi Bea
  • Egy egyén, egy mikroközösség érezheti magát feljogosítva arra, hogy rendet rakjon?
  • Self-made man alapon biztosan nem lehet maradandót és értékeset alkotni! Lehetnek valakinek kiugró vezetői képességei, de meggyőződésem, hogy csak kiváló kommunikációval és közös egyetértéssel lehet hasznos és időtálló „rendet rakni“, amely építő lesz aztán bármely közösség számára. Parancsszóra, despotizmussal, diktatúrával, vagy fegyverrel mindig csak átmeneti és múlékony megoldások születtek, amelyket az idő rendre felülírt és eltörölt.
  • Nagyon szeretett és tisztelt dogmatikatanárom, Szűcs Ferenc mondta nekünk vagy jó húsz éve: “A fundamentalizmus – bármennyire is azt gondolnánk róla – már sokkalta inkább hitetlenség, mintsem hit. Mert a ráhagyatkozás helyett görcsös kapaszkodás működteti.” Vajon miért lehet sokunknak ma “segítség” az, ha abszolutizálunk egy eszmét?
  • Van egy ősi ellentmondás, amiről nem tanultunk, amit nem tanítottak meg nekünk az őseink sem. Egy feloldhatatlan ellentmondás, ami alapvető igazság, amiről Isten beszél nekünk pl. a Bibliában, de csak kevesen veszik komolyan. Minden ember vágyik valami állandóra, valami„örökre“ az élete minden területén: a párkapcsolatban, a munkában, az anyagi javakban, az ismeretekben, a tudományban, mindenben. Az ember a biztonságra, az állandóságra törekszik. Úgy szoktuk mondani: azért, hogy elérjünk valamit! Miközben pedig az élet: maga a folyamatos változás! Közben pedig azt a pillanatot, amikor megkapjuk, elérjük azokat az anyagi, szellemi és emberi javakat, melyekért küzdöttünk, azt ki akarjuk merevíteni, meg akarjuk tartani örökre. Pedig az élet azonnal meghalad mindent. Mi pedig kétségbeesve,  egyre nagyobb félelmekkel – tudattalanul is Istennek tartva, gondolva magunkat – önhatalmúlag, erőszakos eszközökkel meg szeretnénk állítani a változást,  kimerevítve a pillanatot.  Ebből lesznek a torz abszolutizmusok, melyekhez minden áron ragaszkodnánk – de az élet mindig meghaladja ezeket egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

A  vágyainkba, a szükségleteinkbe, a megszerezhető javainkba, a találmányainkba, az előjogainkba való “belekényelmesedésében” elvesztettük a kapcsolatunkat a valósággal, az élet egészével, amiben valóban, ténylegesen benne élünk.(…)Az abszolutizálásaink nem egyebek, mint a vélelmezett, elitista világaink  védelmében kitalált és megvalósított hatalomtechnikáink, védelmi rendszereink.

  • …sokszor magát az Istent is “abszolutizáljuk”…
  • Holott hit nélkül Isten is csak egy merev forma lesz csupán…
  • …pedig hát: “Nincsen maradandó városunk, a jövendőt keressük.”
  • Azt mondták a dédapáink a nagyapáinknak, hogy ti micsoda egy elvakult, eldurvult, romlott nemzedék vagytok! „Bezzeg a mi időnkben!“ Nem tudtok, nem fogtok tudni semmit! Majd ugyanezeket mondták a nagyapáink az apáinknak, az apáink pedig nekünk, és most mi apák is ezt mondjuk a fiainknak. Miért? Mert valamibe “bele szocializálódunk”, amit megtanulunk kamaszkorban, fiatal felnőttként, aztán – mivel a világ maga is változik, módosul – felkiáltunk: ez szörnyű! – csak azért, mert mi nem ezt szoktuk, nem ezt tanultuk meg, nem ebben nőttünk fel. Nem számolunk a változással, inkább elkezdjük szapulni a világot. Ha pedig ez a szapulás sem jár sikerrel, akkor elkezdünk félni, bezárkózni, szegregálódni, és a gondolatainkat, a szavainkat pont úgy kezdjük el használni, mint a fegyvert, a parittyát. Hogy minden nemzedék mindig sokkal szörnyűbb, mint az előző? – ez nyilvánvalóan nem lehet igaz…
    ©Szokodi Bea
  • Miért lehet nagy keletje ma ennek a fajta abszolutizálásnak, populizmusnak?
  • Véleményem szerint a kényelmességünk a fő oka. A jólét. A  vágyainkba, a szükségleteinkbe, a megszerezhető javainkba, a találmányainkba, az előjogainkba való “belekényelmesedésében” elvesztettük a kapcsolatunkat a valósággal, az élet egészével, amiben valóban, ténylegesen benne élünk. Mindent megteszünk, bevetünk azért, hogy az alapvető realitástól már régen elrugaszkodott, kényelmes életünket semmiképpen se veszítsük el! Az abszolutizálásaink nem egyebek, mint a vélelmezett, elitista világaink  védelmében kitalált és megvalósított hatalomtechnikáink, védelmi rendszereink. És itt nem csak a politikára gondolok, hanem a személyes tetteinkre és cselekedeteinkre is. Nagyon primitív példával élve: Ne legyen globális Co2 kisugárzás, de szeretnék egy menő új kocsit! Na jó, ha azt nem is, de légkondit a postára mindenképpen, mert meg lehet dögleni a nyári melegben, amikor sorban állok a csekkekkel.

Mintha szervetlenből szervest készítene itt Haneke – és még ha nem is egzakt módon, de mégis kiérezni valamit az emberi érzelmekkel, indulatokkal, gyötrődésekkel teli folyamatokból. Talán a végén majd a néző, amikor hazafelé baktat vagy másnap reggel, amikor fogat mos, vagy a villamoson utazik, elgondolkodik az előadás kapcsán: “hát azért igen…mégiscsak fontos az, hogy hogyan nevelem a gyerekemet, hogy hogyan kommunikálok, hogy hogyan nézek, vagy nem nézek szembe a saját bűneimmel.

  • A Haneke-darab felől is és attól függetlenül is: mi lesz ennek a vége? Fel lehet-e oldani ezt az egymásnak feszülést: abszolutizálás vs. változás?
  • A darabban a Tanító a történet mozaikokat ki- és összerakó igyekezetből próbál következtetéseket levonni, felismerésekre jutni. Nem kívánnám mos elárulni, hogy milyenekre. Haneke íróként kicsit úgy viselkedik, mint egy érzelmeket magától távol tartó, laboratóriumi tudós: nem foglal állást, csak bemutat, megmutat, tényeket közöl. Az utókorra, a szemlélőre bízza, hogy mindebből milyen tanulságot szűr le.
  • Valamiféle tézisdarab is ez a maga “sterilitásával”?
  • Van benne valami tézisszerűség, de annál azért mégis rafináltabb talán… Haneke nem teljesen vegytiszta téziseket párol le itt, hisz van benne jópár krimiszerű szál is, és nem is tud, és talán nem is akar igazán “kiigazodni” maga sem ezek között – ahogy mondtam egyszerűen csak tényeket rögzít.
    ©Szokodi Bea
  • Lehet ez itt egyfajta brechti elidegenítés is részéről? – hisz a néző helyett a Tanító nem rakja össze a töredékeket, nem?
  • Kiborítja azt a bizonyos legót, arra az összegyűrt pokrócra, aztán rakd össze te belőle azt, amit szeretnél, amit önmagadhoz mérten össze tudsz rakni belőle.

Self-made man alapon biztosan nem lehet maradandót és értékeset alkotni! Lehetnek valakinek kiugró vezetői képességei, de meggyőződésem, hogy csak kiváló kommunikációval és közös egyetértéssel lehet hasznos és időtálló „rendet rakni“, amely építő lesz aztán bármely közösség számára. Parancsszóra, despotizmussal, diktatúrával, vagy fegyverrel mindig csak átmeneti és múlékony megoldások születtek, amelyket az idő rendre felülírt és eltörölt.

  • Fontos egyáltalán belőle összeraknunk valamit?
  • Ebben a gépies összerakósdiban nem kevés költészet is van azért… Ott szunnyad benne, hogy ebből a furcsán “száraz”, tényszerű alapanyagból mégiscsak összeáll valami érzelmi többlettel is bíró valami, aminek íze és szaga van! Mintha szervetlenből szervest készítene itt Haneke – és még ha nem is egzakt módon, de mégis kiérezni valamit az emberi érzelmekkel, indulatokkal, gyötrődésekkel teli folyamatokból. Talán a végén majd a néző, amikor hazafelé baktat vagy másnap reggel, amikor fogat mos, vagy a villamoson utazik, elgondolkodik az előadás kapcsán: “hát azért igen…mégiscsak fontos az, hogy hogyan nevelem a gyerekemet, hogy hogyan kommunikálok, hogy hogyan nézek, vagy nem nézek szembe a saját bűneimmel. Szeretném, szeretnénk remélni, hogy ehhez hasonlóan sok gondolkodnivalót ad majd ez a Haneke-előadás is a nézőnek.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: