Home / Megnéztük / …azok az idők elmúltak…??
…azok az idők elmúltak…??

…azok az idők elmúltak…??

2019. október 10. 08:32

…lehet hogy igen, lehet hogy nem. Egyébként is az idő belül, befelé telik. Telik, de nem múlik, talán pont azért, mert nekünk magunknak kell kezdenünk mindazzal valamit, ami az időben, a mi időnkben velünk, általunk megesett. Székely Csaba Semmit se bánok című, groteszken legmélyebbre menő drámáját a romániai titkosrendőrségről, a Securitate-ről, a takargatni kívánt múltunk takargathatatlan jelenéről Sztarenki Pál rendezte igazi groteszk drámává – olyanná, melyben a “jó” és az “elítélendő” mesterien helyet cserél. Mesterien, mert fenekestűl felborogatja az ezzel kapcsolatos, magunkban előre legyártott paneleket – a jó, érvényes színház már csak ilyen.

A múlt, a jelen sem nem dicső, sem nem gyászos, egyszerűen csak olyan, amivel kezdenünk kell végre valamit, kezdenünk megkerülhetetlenül. A jelen, a múlt is most egészen kicsivé, egy szobányivá zsugorodik össze a Rózsvölgyi Szalonban: egy szobakonyhányivá – konyhaasztal, régimódi kredenc, kopottasra ült, magába ölelő tévéfotel (díszlet: Enyvári Péter). A ’70-es, ’80-as évek világáé, valami maihoz képest békebelien retró. Sztarenki Pálnál úgy ér össze a közelmúlt és a mai jelen, hogy nincsen elválasztó cezúra. Nincs, mert nem is kell, nem is lehet: minden pillanatunk a múltunk és a jövőnk is egyben. A kredenc felett egy francia bulldog-“portré” minket néz kutyaszemeivel  – pöttöm önérzetességgel, átgázolhatatlan bátorsággal. Esszenciálisan sűrít ez a bekeretezett poszterfotó: bár átléphetnek rajtunk, mégsem leszünk figyelmen kívül hagyhatóak.

@Szokodi Bea

Ahogy a valaha volt Securitate-s, nyugdíjazott kihallgatótiszt, Dominik (Schneider Zoltán) felett sem múlt el az idő: éppen a rádióból hallja a híreket a volt munkatársai ellen most folyó perekről, újságbotrányokról.  Schneider Zoltán Dominikja magába zárkózott, minden árnyat megugató vén rozmárként megél mindent belül, ám semmit sem akar tudni arról, ami kívül, körülötte történik. Önvédelem: védekezés a környező világtól, védekezés saját magától. Semmi veszedelmes, félelemre vagy épp megvetésre okot adó nincs már benne, ahogy lelkiismeretfurdalás, a múlt miatti rágódás sincs.

Miért is lenne bármelyik is a lelkében? Ez is csupán egy olyan prekoncepció, amit mi “várnánk el”, feltételeznénk, remélnénk(?) csak – tévút. Székely Csaba Semmit sem bánokja nem múltfeldolgozás, ahogy nem is történelmi elégtételszolgáltatás. Nem, hanem ön- és a másik helyzetének, emberi motivációinak megértése. Kompakt sűrítettségben, minimálisan szükségszerű klisés panelok segítségével – gondolok itt az egykori verőtiszt és áldozata leszármazottjának, Lizának (Sztarenki Dóra) közvetetten okozott, súlyos szívelégtelenségére – megírt, eszméltető dráma, ahol a drámai felismerés nem előttünk, hanem csakis bennünk születhet meg. Egyben ez is a rizikója ennek a szövegnek: ha nem sikerül jól tolmácsolni színészileg ezt a drámát, akkor csak egy tizenkettő egy tucat múltszembesítő darabot látnánk.

Viszont itt Schneider Zoltán Dominikja és Elek Ferenc jelenlegi titkosszolgálati tisztje, Alex-ja között vibrál a levegő, kezdve attól, hogy Alex felkeresi Dominikot otthonában, hogy próbálja becserkészi még egy utolsó, nagy dobásra – vallatásra, amelynek saját, kifejlesztett módszerével Dominik a Securitate elhíresült “mesterévé” lett.

@Szokodi Bea

Kettejük huzavonája, Elek Ferenc Alex-jának rezzenéstelenül gátlástalan, a cél érdekében emberen, Istenen átgázoló nyomulása ez a húzd meg – erezd meg. Amelyben eleve csak vesztes és nyertes van, ám, hogy melyik ki lesz kettejük közül, az Székely Csaba drámaírói tehetsége és Sztarenki Pál értő, érző, nüansznyi rezzenéseknek, elejtett félmondatoknak mindig épp a kellő súlyt megadó rendezése által lesz elmaszatolhatatlanul nyilvánvaló.

Az emberi tartásban gumigerincű, pénzért, karrierbeli előmenetelért cserébe mindenre rávehető Alex olyan pimasz magátólérthetőséggel próbálja Dominikot zsarolni, manipulálni, régivágásúságán rezzenéstelenül átlépni, hogy bicska nyílt tőle szívben, zsebben. Elek Ferenc drámát épít a drámában, olyat, mely önmaga karakterét “növelve” gyengíti  Alex-ját. Hisz ő ide a “legjobb szántszándékkal jött” – Elek Ferenc szántszánéka, és megannyi más székelycsabás humorbombonja által magasztosítva alacsonyítja önmagát. Színészi játék a vantól a nincsig, mely “út” során egy egész mai és mindenkori korszak kap szánnivalóságában emlékezetes reflektorfényt.

És itt van a Dominikhoz bejáró szomszéd lány, Liza (Sztarenki Dóra), aki gyermeki türelemmel, a mindennapiság magától értetődőségével mesél a családban az apjától naponta, menetrend szerinti pontosággal kapott verésekről. Sztarenki Dóra nem gyépés, sem nem belefásultan rezignált, csupán normalitásnak fogja fel, éli meg az abnormalitást. A Securitate-s avagy modernkori, családi erőszak okozta abnormalitás “normalitása” – egyre megy.

@Szokodi Bea

Egykor Dominik verte  Liza éppen Lizával várandós anyját, most pedig Liza apja veri mindennap ezt a lányt – a magától értetődőség kizökkeni nem akaró, az egyik nemzedéktől a következő nemzedékre hagyott, magának elfogadást, beletörődést kikövetelni akaró, abszurditásig groteszk valósága. Olyan, ami csak egy ilyen dráma kapcsán tud igazán, vakítóan fájdalmasan szemet, lelket szúrni. Sztarenki Pál rendezése finom, mégis magabiztos elszántsággal, a mindent inkább elkendőzni vágyó takargatás helyett ezt az abszurditásig vitt groteszket mutatja fel téveszthetetlen magabiztossággal és a velünk együtt lélegezni vágyó kitapinthatósággal.

Az ember melegségre vágyik – az Örkény-egyperces után szabadon -, Liza és Dominik barátságában meg is kapja ezt a melegséget: Schneider Zoltán Dominikja gyermeklelkűen nyitottá és Sztarenki Dóra Lizája gyermekien komollyá érik ebben a minden giccset szándékosan messze kerülő, mélységes egymásra utaltságban.

És a darab, az előadás végére – jópár, elspoilerezni nem akart fordulat után – valamit végérvényesen megértünk: nem a ránk nyomást gyakorló múlt terhel meg, nem az tesz vállalhatatlanná emberileg, hanem az emberségünket minden pénzügyi és karrierbeli “ráhatásra” beáldozó alkalmazkodás. Az, amelytől mint kromofágtól végérvényesen szétmaródik az emberség, a tartás, a gerinc. Mert nem az idők múlnak, hanem az emberi tartás, mint ahogy nem a múlt kísért, hanem kísértenek a múltban, a jelenben és a jövőben vállalni sehogyan sem akart gátlástalanságaink. Ez sajnos olyan tény, amivel muszáj lenne minél előbb szembenézni: egyénileg és kollektíven is.

(2019. szeptember 22.)

Csatádi Gábor

@Szokodi Bea

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: