Home / Megnéztük / In memoriam Vekerdy Tamás: “…a tájon, amelyen autóval suhantam át, nem jártam”
In memoriam Vekerdy Tamás: “…a tájon, amelyen autóval suhantam át, nem jártam”

In memoriam Vekerdy Tamás: “…a tájon, amelyen autóval suhantam át, nem jártam”

2019. október 10. 11:36

“Vekerdy Tamás pszichológust a nagyközönség leginkább oktatással, gyermekneveléssel kapcsolatos rádió- és tévéműsorok gyakori vendégeként ismerte. Aki egy kissé jobban odafigyelt a nevére, azt is tudta: jelentôs szerepet játszott a magyarországi Waldorf-óvodák és -iskolák megalapításában, emellett kitűnő ismerője volt a keleti filozófiáknak, az ezoterikus hagyományoknak, s nem csak kedvelője, de művelője a színházművészetnek: egész fiatalon statisztált a Nemzetiben, később aktívan részt vett saját darabjának kaposvári színpadra állításában, valamint pszichológiát tanított a színinövendékeknek. Négy gyermek apja volt. Ő maga csak szövegszerkesztésre használta – munkatársai és családja segítségével – a számítógépet, de lakásában már ott volt az internet, gyermekei használták….

  • Mennyire találja riasztónak az internetet?
  • A kérdésében rejlő sejtés nem alaptalan, az internet valóban kissé riasztó számomra. Két legnagyobb gyermekem internetezik, így látom néha a hasznát, például ha színházba vagy moziba mennénk, és ők pillanatok alatt lehívják a műsort. Tehát az információszerzés új formájaként jónak tartom, de úgy veszem észre, a többség nem erre használja, vagy csupán kismértékben. Egyszer egy konferencián az egyik előadó lelkesen ecsetelte a világháló előnyeit: elmondta, hogyan forradalmasítja a kommunikációt, hogy sokkal gyorsabb lesz – ahogy ő nevezte – a “gondolatközvetítés”. Csakhogy szerintem ettől a gondolat nem lesz több! Sőt az a gyanúm, hogy a technikai lehetőségek növekedésével csökken a belső szellemi intenzitás. Karácsony Sándor erről azt mondja, hogy a technika tulajdonképpen illúzió: a tájon, amelyen autóval suhantam át, nem jártam. Az interneten az az illúzióm, hogy “világpolgár” lehetek, “világtájékozottságot” nyerhetek, korlátlanul hozzáférek minden információhoz, holott ez nyilvánvalóan nem igaz.
  •  Mégis kommunikációs és információs forradalomról beszél az egész világ. Azt hiszem, itt forradalom alatt azt kell érteni, hogy rohamosan nő a kommunikáció információtartalma, persze nem biztos, hogy ez minőségi javulást is jelent.
  •  Az információnak is van egy optimuma, a túl sok információ dezorientál. Egyszerűen nem igaz, hogy ha irtózatos tömegű adatanyagot a magamévá teszek, elérek, attól baromi tájékozott emberré válok. Például Goethe azt írja, hogy nem kell minden könyvet az elejétől a végéig elolvasni; vannak nagyszerű művek, amelyekből nem hagyható ki semmi, de a könyvek egy része olyan, hogy megnézem, beleolvasok, és megtudom, mi van benne. A számomra fontos, szükséges információt csak én magam vagyok képes megtalálni, kiválasztani; nincs szükségem arra, amit úgyis egy perc múlva el fogok felejteni. Mai iskoláink alapproblémája, hogy a felejtésnek tanítanak; már egy hatvanas évekbeli kanadai vizsgálat kimutatta, hogy a megtanult iskolai anyag hetvenöt százalékát mintegy öt év alatt az eminens is elfelejti, ha nem használja rendszeresen. Az orientáció és az információ tehát két különbözô dolog. A gép csak informálni képes, orientálni nem. A mindig összetett, teljesen fel nem fejthető, de átélhető igazsághoz nem a minél több információ megszerzésének útja vezet, mert az ember nemcsak agyi lény. Több kell: jelen kell lennem érzelmi lényként is, akarati lényként is, adott esetben szinte ki kell oltanom racionális tudatomat ahhoz, hogy egy mélyebb összefüggést meg tudjak ragadni. A kérdés másik fele a kommunikáció: illúziónak tartom, hogy a kommunikáció még jobb lesz az internet által. Zuhanásszerűen romlott századunk utolsó évtizedeiben, és ezért nemcsak a technika a felelős, hanem például az oktatás is. Az iskolába lépő gyerek rettenetesen sokat veszít, marhaságokat kezdenek neki mondani, például: “Kisfiam, egész mondatban válaszolj! Elmentetek a nagymamával meggyet szedni?” “El…” “Egész mondatban válaszolj!” Miért válaszolna egész mondatban? A magyar finnugor nyelv, egyik sajátossága az indoeurópai nyelvekkel szemben, hogy egy igekötő is lehet egész mondat, nem kell kitenni az igei állítmányt vagy a segédigét. Ugyanígy, amikor a gyerek áradóan fogalmaz, mesél, “és”-sel, “hát”-tal kezd minden mondatot, a tanító néni megint rászól. Miért? “És”-sel, “hát”-tal csak Arany János, Móricz Zsigmond és a magyar paraszt kezdhet mondatot, a kisóvodás nem? Amikor a tanító néni javítgat, valójában rongálja a gyerek nyelvérzékét és kommunikációs készségét, mert azt hiszi, így tanul meg beszélni. Szó sincs róla, a gyerek így leszokik a beszédről, az őszinte megnyilatkozásról, és abban a pillanatban, amikor az őszinte megnyilatkozás eltűnik, eltűnik a kommunikáció egyik leglényegesebb eleme, a személyesség, a lélektől lélekig való hatás.
  • Az elektronikus levelezésben és más internetes kommunikációs formákban éppen az a forradalmi, hogy eltűnnek a kötött formák, és talán pont az őszinteségnek adják át a helyet…
  • Lehet, de közben élőszóban elfelejtünk beszélgetni. Bezártak a kávéházak, mert az emberek már nem beszélgetnek egymással; adatokat és információkat adnak-vesznek. Ez nem beszélgetés! A beszélgetésben a terjengősség, a szünet, a kanyargó anekdotázás, a tekintet, a gesztus, a testbeszéd, az egész együttlét atmoszférája jelenti a lényeget. Hallom, most már vannak internetes szerelmek is, de ezekben nemcsak az aktus, hanem egy csomó más sem történik meg. Az internetes kapcsolat a kommunikáció száz eleméből maximum tízet valósít meg – és akkor még sokat mondtam.
  •  Mi következik mindebből?
  • A kínaiak azt mondják, hogy csak akkor cselekedjünk, ha arra indíttatásunk van az égiektől. Ha úgy cselekszünk, hogy nincs meg az indíttatás, űr támad, amelybe viszont mindig a démonok serege özönlik be. Ilyen értelemben azt mondhatnám, hogy nyugati civilizációnk jelentős részében a démonoknak teremt helyet. Nekünk eszünkbe sem jut, hogy ne cselekedjünk. Az indiai gondolat, hogy “lásd meg a legnagyobb cselekvést a tétlenségben, és lásd meg a legnagyobb tétlenséget a cselekvésben”, a nyugati embertől távol áll. A nagy pszichiáternek, Jungnak magyarázta egy indián, hogy a fehér emberek mind őrültek, az arcukon feszültség ül, mindig csinálni akarnak valamit. Miért van ez? – kérdezte Jung. Hát azért – válaszolta az indián -, mert a fejükkel gondolkoznak, nem a szívükkel. Az evangéliumi és a keleti hagyományok terminológiájában egyformán a szív a valódi, az isteni eredetű gondolatok forrása, amelyekben több van, mint racionalitás. Nem racionalitás nélkül való, de nem is puszta ráció. A technika viszont mindig puszta ráció. Persze a technikával élnünk kell, ha már van; mint ahogy én is beülök az autóba, és elmegyek az egyik helyről a másikra, s persze otthon ott a mikrohullámú sütő, a gáz, a villany, a fűtés. Vannak, akik tudatosan vagy kényszerből nem élnek vele – annak idején a hippik tudatosan próbáltak visszatérni a természethez -, de a technika egyik sajátossága, hogy néha leáll, vagy egyszerűen nincs, és ilyenkor kényszerből nélkülözzük. Felejthetetlen számomra annak az anyának a beszámolója, aki elmesélte: muszáj volt beköltözniük félkész házukba, mert minden pénzük elfogyott, és el kellett adniuk a régit. Még hónapokig nem volt villany, kénytelenek voltak gyertyát gyújtani. Már a második vagy harmadik este rájöttek, milyen fantasztikus a hangulat, és egyszer csak elkezdtek jönni a barátok. Kitüntetett hellyé vált ez a félig felépült otthon, mert nem lehetett tévét nézni, lemezjátszót bekapcsolni, villannyal világítani, ám lehetett gyertyák mellett üldögélni, beszélgetni és merengeni; s az emberek rájöttek, milyen jól érzik így magukat. A mi civilizációnk a fölösleges dolgok civilizációja, és ez neurózisunkban, kétségbeesésünkben, depressziónkban, kapcsolataink megzavarodásában, valódi alkotó, továbbteremtő erőnk elapadásában mutatkozik meg.
  •  A civilizáció áldásait nem kötelező elfogadnunk, a legtöbb készüléken található kikapcsoló gomb is, tehát a választás szabadsága elvileg adott.
  • A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a szabadság elvi, a többség nem él vele. Előbbi példámban a kényszer jó eredményt szült, de ez nem általános. Annak idején egy nyugatnémet kísérletben önként jelentkező családoktól elvitték a televíziót, és ezért fizettek nekik. Először nagy terveket szőttek: most majd újra horgászunk, biciklizünk, kirándulunk, elolvassuk a könyvkupacot; de amikor elvitték a televíziót, mindezt nem csinálták, hanem lefeküdtek és depressziósok lettek, fájt a fejük, rosszul érezték magukat – azaz elvonási tünetek jelentkeztek. Kiderült: a televízió függőséget okoz, akár a kábítószer. Tudjuk, hogy televízió-nézés – vagy képernyőnézés – közben agyunk elektromoshullám-szerkezete megváltozik: picit közelebb kerül a mélyalvás, a meditáció állapotához. Csakhogy alvás és meditáció közben el vagyok zárva a külvilágtól, belőlem jönnek föl a dolgok, és feldolgozódnak, ami nagyon egészséges és pihentető; ugyanakkor a képernyőről – ebbe a többé-kevésbé védtelen agyba – a tőlem idegen információk általam nem irányított módon zuhognak bele, és okoznak roncsolást. Azt is kimutatták, hogy amikor igazán jelen vagyok mint Én, és valamire rátekintek, odafigyelek, a szemem fókuszál. A képernyő szétfeszíti ezt a fókuszálást, mivel akkor tudom jól befogni, ha picit széthúzom a tekintetem; és ez önelvesztés is egyben: átadom magam, énem elkábul, ki vagyok szolgáltatva. Ez főleg a gyerekekre nézve nagyon veszélyes. És látom, hogy a számítógép kezdi ugyanazt a szerepet betölteni, mint a televízió: szegény elgyötört szülők odalökik a gyereket az elektromos bébiszitter elé, mert addig nyugalom van. Miért? Azért, mert a gyereknek óriási a belsőkép-éhsége. Ha belső képet hozok létre, akkor feldolgozom vágyaimat, feszültségeimet, düheimet, ismereteimet. A gyereknek rengeteg a feldolgoznivalója, rengeteg belső képet kell alkotnia, ezért imádja a mesét, ezért imád és tud játszani, fantáziálni: közben kivetíti belső képeit. De nem tud különbséget tenni belső és külső kép között! Odalököm a képernyő elé: ah, ez az, kép! Ez kell nekem! Ráveti magát, de csak gumicsont: se kiszívni belőle, se lerágni róla nem tud semmit. Egyre kielégületlenebb, nem az jön, amit vár, idegen információ áramlik be, s a feldolgozás nem történik meg. Tessék megnézni az órákig tévé előtt ülő gyereket: haját csavargatja, körmét rágja, rezeg a kanapén, egyre idegesebb – de nem tud elszakadni a képernyőtől. Az ilyen gyerek idővel a meséről is leszokik – pláne, ha nem mesélnek neki -, megszokja a videoklip izgalmát, és nem tudja feldolgozni saját vágyait, szorongásait, düheit, agresszióit, amelyek “acting out” cselekvésekben fognak kirobbanni belőle. Nagyon fontos itt megjegyezni, hogy a gyerek elsősorban nem a tévéműsortól, a videojátéktól lesz agresszív! Jöhet a képernyőről a legszelídebb természetfilm, lehet az a számítógépes játék akármilyen tanító szándékú, a belső kép készítése nem történik meg, a feldolgozás nem történik meg. Azt mondják ezekre a játékokra, hogy “interaktívak”, de ez nem igaz, a legkevésbé sem aktívak, hiszen minden előre programozott, a legbonyolultabb játéknak is viszonylag egyszerűen kitapasztalható a logikája. Milyen nagyszerű a számítógép – hallom az elfogult szülőktől -, hiszen javítja a gyerek reakciós készségét, reakcióidejét csökkenti; egyre ügyesebben billentyűzik, rángatja a joysticket. Megint csak nem azt mondom, hogy ne legyen számítógép: legyen! Na de az, hogy a gyerekem a számítógép előtt ül, ahelyett hogy az udvaron játszana, mesét hallgatna, fakardot farigcsálna magának, rettenetes nagy baj! És akkor csodálkozunk, hogy kamaszkorban jönnek a problémák. Persze, hogy jönnek! A kamasz született leselkedő: nemcsak úgy, hogy átfúrja a női napozó palánkját, hanem úgy is, hogy lesi, milyen az élet. S ezt a regény mondja el neki, a jó regény, a nagy regény: Móricz, Mikszáth, Balzac, Dosztojevszkij, Tolsztoj. Amelyik kamasz olvas, fantasztikus öngyógyításon megy át, feldolgozza, megoldja a problémáit.

  • Azt még az ellenzők is el szokták ismerni, hogy a számítógépben óriási motivációs erő rejlik. Egy okosan, jól szerkesztett multimédiás CD ezt kihasználhatja, hiszen az ember odatapad a képernyőhöz, szinte játszva, észrevétlenül tanul.
  •  A személyiség és a személyesség az orientáló információból kiküszöbölhetetlen. Nem igaz, hogy amit egy CD-ROM-ról tanulok meg, ugyanannyit – sőt többet – ér, mint amit egy ember mesél el nekem, anélkül, hogy akár diavetítéssel illusztrálná. A tanár – még egy közepes tanár is – a maga személyiségéből fakadóan élő, érzelmi kapcsolatot hoz létre a gyerek és az anyag között; a kommunikáció itt valóban interaktív. Arra tényleg nagyon jó lehet egy CD, hogy utánanézzek bizonyos dolgoknak, legyen egy szótáram, lexikonom, amelyben keresztül-kasul tudok keresni, de nem szeretném kispórolni nemcsak a magam, de az eljövendő nemzedékek életéből sem a könyv lapozgatásának lehetôségét. Hiába található meg a Révay Lexikon CD-n, szeretném, ha könyvalakban is meglenne. Annak idején volt egy nyelvkönyvsorozat: Gyorsan, könnyen angolul; Gyorsan, könnyen franciául… és így tovább. Mesterem, Török Sándor azt mondta: ez korunk jelszava: gyorsan, könnyen semmit! Mert valamit csak lassan és nehezen lehet. Bulgakovtól, Goethétôl, Madáchtól tudjuk: gyorsan, könnyen – ezt csak az ördög tudja. Amikor a londoni színben Ádám ékszereket, pénzt kér, Lucifer mindent előteremt egy pillanat alatt; később persze a nyaklánc kígyóvá lesz, a pénz higannyá válva elpárolog. A technika bizonyos értelemben kötődik ahhoz, amit az emberiség mindig is démonikusnak nevezett, és aminek megvan ez az illúziószerű jellege. Nem azt jelenti, hogy ki kell iktatnunk az életünkből, mint ahogy a démonikust sem iktathatjuk ki önmagunkból. Ha a teremtésről, bűnbeesésről szóló, de persze sokkal többet jelentő mitologémákat legalább pszichológiailag komolyan vesszük – ahogy például a jungiánizmus teszi -, akkor azt kell hinnünk: a kísértők valahogy belénk ívódtak a teremtés során, egyek velünk, és a nagy szabadítás, restauráció, megigazítás, megváltás, megtérés, visszafordulás pontosan abban áll, hogy saját valódi énünkhöz térjünk vissza, a kísértőktől való megszabadulással. De előtte meg kell járni a poklot: “aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” Ne utasítsuk el a technikát, de tudjuk, hogy személyiségünk mely részénél fogva ragad meg minket! Az egyszerűség kedvéért azt mondom, a démonikus részénél – azt ragadja meg, ott ejt rabul, és azt erősíti. A technika eluralkodásával démoni erők nyernek teret a világon, de bízom benne, hogy ahogy mindig, továbbra is működni fognak az emberiségben a démonikus tendenciák ellenében ható erők, és ezek nem abba az irányba mutatnak, hogy leromboljuk, kiiktassuk életünkből a technikát, hanem hogy használjuk és uraljuk azt. S végül ne higgyük, hogy életünk problémáira ez hozza el a megoldást.”

Forrás:  Szabad Gondolat – az antropózófia és a szociális élet folyóirata, 2002/3.szám

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: