2019. október 17. 10:15
Pszichológiai tabló egy a feudalizmusból még épp csak kikecmergőben lévő falu életéről.
Hirtelen nem is emlékszem, hogy láttam-e már a Katonában film színházi adaptációját, mindenesetre nem annyira a Petőfi Sándor utcai teátrumra jellemző ez a műfaj, mint inkább az Orlai Produkcióra. Persze a Katonától és pláne Aschertől nem egy hollywoodi sikerfilm színpadra vitelét várjuk, inkább egy valódi művészfilmét, és hát Michael Haneke Arany Pálma-díjas A fehér szalagja kétségkívül az. A 2009-es mozi gyönyörű fekete-fehér képekben meséli el egy német falu I. világháború előtti életét, közvetlenül a nagy világégés előtt, amely majd végleg véget vet annak a világnak, amelyet a film ábrázol, és megszül egy újat. Csakhogy az új mégiscsak a régiből születik, Haneke pedig mint gondolkodó arra kíváncsi, hogy miben gyökerezik ez az új világ, amely majd a nácizmusba és egy következő világégésbe torkollik.
fotók: Szokodi Bea
Az új korszak reprezentánsai 1913-14-ben még csak gyerekek, így Haneke Eichwald falu gyerekein keresztül próbál választ találni az azóta is sokakat foglalkoztató kérdésre: hogyan lehet, hogy Európa egyik legnagyobb kultúrnemzete a történelem egyik legborzalmasabb barbárságát hajtotta végre. Haneke filmje azonban nem azért jó, mert valamilyen választ ad erre a kérdésre, hanem ennek ellenére. A szigorú protestáns díszlet mögött a bűn fertőjében, a kegyetlenségben, az elfojtott és el nem fojtott szexualitásban tapicskoló falu gyerekeinek drámája ugyanis önmagában semmiképp sem ad magyarázatot a hitleráj őrjöngésére. Persze az okok keresésében nem elhanyagolhatók az egyéni pszichózis jelenségei, de én a nácizmust inkább látom egy közösségi hisztéria következményének, amelynek évszázadokra visszanyúló eredete van, ahogy ezt például Bibó István olyan érzékletesen kifejtette a „német hisztéria” okairól szóló értekezésében.
A fehér szalag szerzői értelmezése, amely néhány mondat erejéig a filmben és a színpadi adaptációban is megjelenik, valójában nem sokat ad hozzá a filmhez, amely enélkül is megállja a helyét mint zseniális pszichológiai tabló egy a feudalizmusból még épp csak kikecmergőben lévő falu életéről. Itt ugyanis nyoma sincs annak a XX. század eleji polgári Németországnak, amit például Thomas Mann énekelt meg műveiben: akár a középkorban is járhatnánk, ahol a földbirtokos báró élet és halál ura, mivel az egyetlen munkaadó, és ahol az orvos, a lelkész és az iskolai tanító képviseli az értelmiséget. Zárt és szigorú közösség ez, ahol a lázadást teljesen erőszakmentesen torolja meg a hatalmasság: elveszi a munkát. Ebben a tekintetben a Katona-beli bemutatót inkább azért érzem aktuálisnak, mert valami nagyon hasonlót látunk ma a magyar vidéken, bár persze nem tudom, vajon járt-e ilyen párhuzam a rendező fejében.
Hogy mi járhatott, azt magából az előadásból sem tudom kiolvasni. A film majdnem teljesen hű és korrekt színpadra vitelét láthatjuk, mintha csak egy formagyakorlatról lenne szó: vajon működik-e Haneke filmje a színpadon. Jelentem, működik. A majdnem két és fél órás eredeti film forgatókönyvét Enyedi Éva dramaturg csak kicsit húzta meg, Ascher viszont 1 óra 45 perces egyfelvonásossá transzformálta. Az „időveszteség” leginkább annak köszönhető, hogy míg Haneke filmje tarrbélai lassúsággal csordogál, addig Ascher rendezése dinamikus: folyton váltják egymást a jelenetek, öltöznek át a szereplők, forog a színpad. Idő, mire mindenkit beazonosítunk, de aztán sikerül. Jók a szerepösszevonások, egy-egy színészt láthatunk gyerekként és felnőttként is, egyetlen szerepet csak kevesen játszanak, mint például Rajkai Zoltán tanító-narrátora (interjúnk vele itt) vagy Fullajtár Andrea bábaasszonya.
Haneke filmje mindvégig egy krimi izgalmát hordozza, hogy aztán csak megfejtési lehetőségeket kapjunk, ne valódi, poirot-i megfejtést. (Aki ismeri Haneke filmjeit, annak ez nem meglepő, máskor is előszeretettel él ezzel a megoldatlansággal, lásd például a Rejtély című alkotását.) Ugyanis nem az a lényeg, hogy ki a bűnös vagy bűnösök a falut megrengető borzalmas tettekben, hanem az a lélektani környezet, ami valakit vagy valakiket arra bujtott, hogy ártatlanokkal kegyetlenkedjen.
Az erkölcsi köntösbe öltöztetett elnyomás a lelkész családjában a legnyilvánvalóbb: a gyerekek már egy kis kihágásért is hónapokig tartó megbélyegzéssel bűnhődnek – fehér szalagot kell viselniük, amíg meg nem szabadulnak bűneiktől. A bűnöktől való megtisztulás helyett azonban a bosszú indulata forr bennük. A lelkész ékes kifejezések mögé bújtatott lelki terrorjához képest az orvosnak a szeretőjét, a bábaasszonyt érő becsmérlő szavai csak a primitív, rejtjelezetlen durvaság megnyilvánulásai.
A Katona színészei most is, mint mindig, nagyszerű alakításokat nyújtanak. Bezerédi Zoltán a fogyatékos kisfiúként, Karliként egyszerre vicces és szánalomra méltó, lelkészként a rigorózus, a bűnt tűzzel-vassal irtó erkölcsiséget ábrázolja kiválóan, a szegényparasztként pedig az urasággal szembe szállni nem tudó és nem akaró földműves jobbágylelkületét mutatja meg. Rajkai Zoltán könnyen vált narrátorból tanítóba és vissza, ahogy Bányai Kelemen Barna, Mészáros Blanka, Takátsy Péter és Dankó István a felnőtt és a gyerekszerepek között, Fullajtár Andrea pedig finoman érzékelteti Wagnerné csöndes tragédiáját.
A Pintér Béla-társulat oszlopos tagjaként Friedenthal Zoltán az Ascher Tamás Háromszéken Mohácsi János-paródiája után újra látható a Katona színpadán, orvosként nagyon undorító tud lenni, miközben a lelkész kisfiaként csak arcjátékával is nagyot alakít. Bata Évát a báró életunt feleségeként és a lelkész hidegen kegyetlen lányaként is láthatjuk, Veszelovszki Janka pedig a kicsit félénk pesztonkát alakítja, a tanító mellett a darab talán egyetlen pozitív szereplőjét.
Enyedi Éva egy kis humort is csempészett Haneke egyébként teljesen humortalan filmjébe, amit Ascher rendezése és a színészek játéka is kiemel. Ezzel önmagában nem is lenne gond, azzal azonban már inkább, hogy az előadás nem tudja megteremteni azt a fojtott krimihangulatot, amit a film lassan csordogáló kockái igen, és amely nem a megoldásba, hanem az osztrák trónörökös elleni szarajevói merénylet hírébe torkollik. Az előadás hűen másolja a mozgóképes eredetit, de a színpadi megvalósítás kissé színtelen-szagtalan marad.
2019. október 12.
B. Kiss Csaba
