Mézédes húrelmélet

2019. október 29. 19:48

A Radnóti Színház új játszóhelyén, a Tesla Laborban mutatták be Magyarországon elsőként Nick Payne Csillagképek című darabját. A fiatal brit drámaíró műve, ősbemutatója óta (2012), diadalútját járja, és Szilágyi Bálint egyszerű, ám kreatív rendezésének, továbbá Lovas Rozi és Brasch Bence letisztult játékának köszönhetően, sikerrel hódította meg a Kazinczy utca 21. második emeletét is.
Megközelítőleg a kilencvenes évek közepétől egyre gyakrabban lehet találkozni komplex narratív struktúrákat alkalmazó filmekkel, melyekben olyan klasszikus történetmesélési alapelvek kérdőjeleződnek meg, bomlanak fel, mint: a tér és idő egysége, ok-okozatiság, az idő egy irányúsága, stb. A puzzle- vagy elmejáték csoportjába tartozó filmek olykor ide-oda ugrálnak az időben, epizodikus szerkezettel élnek, vagy alternatív cselekmény szálakat/variációkat mutatnak meg egy adott szituációra. Mint említettem, ez a fajta elbeszélésmód közel három évtizede izgatja a forgatókönyvírók és filmrendezők fantáziáját kultúrájuktól függetlenül. Azonban a színpad fadeszkáiban mégsem tudott – legkevésbé a drámaírók körében – masszív gyökereket ereszteni. A Csillagképek már csak ezért is üdítő újdonságként képes hatni.

Payne művének alaphelyzetéül talán az egyik legegyszerűbb szituációt választotta, amit csak lehetett. Két ismeretlen: egy férfi és egy nő találkozik. Ez a gócpont, amiből a szerző – és a néző – a lehetséges alternatívákat figyelembe véve kibontja és szétszálazza a cselekményt. Megismerkedés, az együtt töltött éjszaka, megcsalás, szakítás, leánykérés vagy egy betegség különböző kimenetelei döbbentik rá a nézőt arra, hogy nem minden esetben az a döntő, hogy mit mondunk, hanem az, hogy hogyan mondjuk azt. A fizikus Marianne (Lovas Rozi) és a méhész Roland (Brasch Bence) kapcsolatának története(i) független(ek) minden – térbeli, történelmi, társadalmi – kontextustól, és mint ilyen, minden romantikus kapcsolat univerzális látleletét képes nyújtani.
Igaz, a dráma elbeszélésmódja, illetve maga a téma is a színházi kifejezésmódok széles tárházának a bemutatására ad lehetőséget az alkotók számára. Szilágyi Bálint és csapata, mégis az egyszerűség mellett döntöttek. Egy megközelítőleg, háromszor háromméteres, négyzet alapú, fehér emelvény szolgál a színészek játéktereként. Négy sarkán vékony állványokon kijelzők, melyek jelenettől függően telefonnak vagy korlapnak használnak a színészek. A fehér emelvény közepére egy gyöngyfüzérekből álló oszlop ereszkedik, ami a színészi játék forgástengelyéül és egyben állandó kellékeként is funkcionál. Ezt az egyszerű teret veszi körül az ugyancsak négyzet alakban elrendezett nézőtér.

A látványért felelős Márkus Sándor a jelmezek szintjén is az egyszerűségre törekedett. Lovas Rozi elméleti fizikus karakterét remekül támasztja alá a szürke, kockás kiskosztüm, akárcsak a farmer-Micimackós póló kombináció Brasch Bencéét. A darab egy pontján az alkotók mégis elrugaszkodnak a realitás talajától és a színészek „metaforikus matériákat” öltenek magukra. A méhkirálynő jelmezbe – sárga gumicsizma, sárga szoknya, fekete póló és kalap – öltözött Marianne az elbeszélésként megjelenő párhuzamos alternatívákat testesíti meg.

Egyaránt asszociálhat a néző a dolgozók (méhek) felett uralkodóra, a heréket csak megtermékenyítésre felhasználó lényre, vagy magától adódóan, egy szőke hercegre váró királynőre. Ezek a mindenkori romantikus történetek női típusfigurái. Mégis az, ami összefüggésbe hozza a méhészruhába öltözött Rolanddal: a magány. A méhkirálynők örökös magányban élik le rövid életüket, a méhészek pedig mindennapi „munkatársaik” miatt kénytelenek védőfelszerelésbe bújni. Mind a ketten izolálva vannak az állandó partnereiktől.

Kontextus és konkrét cselekmény hiányában bátran mondhatjuk, hogy nem volt könnyű dolga Lovas Rozinak és Brasch Bencének. Ám a színész párosnak mégis sikerült a darabot az univerzalitás szintjére emelni, és az előadás végéig ott tartani. Lovas és Brasch játszi könnyedséggel képesek váltani karaktereik ábrázolásán, a szituáció adott variációjától függően. Az egyik pillanatban kínosan halad a megismerkedésük, majd a másikban már lazán és magától értetődően. Egyszer Marianne önző és Roland önzetlen, egy pillanattal később pedig épp fordítva.

Jellemek százait sorakoztatják fel a komikus, romantikus és drámai szituációkban egyaránt. Az előadás egyik, ha nem a legerősebb pillanata, mikor Marianne beszédképességét elvesztve, már csak jelbeszéddel képes kommunikálni szerelmével. A néző még sincs bajban a jelenet megértésével, mivel a szituációt látta és hallotta már ezt megelőzően is, így pontosan tudja, miről van szó. De az, hogy Lovas Rozi jelelve, egy szó kimondása nélkül is képes fenntartani – a sokszor látott szituációban – a feszültséget, sőt megnevettetni a közönséget, az bravúros színészi teljesítmény.

Ahhoz, hogy a Csillagképek – a komplex elbeszélésmódjából kifolyólag – ne fulladjon káoszba,   ahhoz a rendezés, a színészi játék és a dramaturgia aprólékosan gondos összehangoltságára volt szükség. A klasszikus narratívákkal dolgozó alkotókkal ellentétben, ennek az előadásnak a stábja egyáltalán nem engedhette meg magának, hogy az írott mű vigye el a hátán a darabot – Hárs Anna fordításában a darab sem nyelvi humorából, sem a líraiságából nem veszít.

Kelemen Kristóf dramaturgiai tevékenysége összefogja és jól követhetővé teszi a darabot, a rendező pedig remekül használta ki Brasch Bence énektudását, aki – egy nem mindennapi szerelmes szám – a német Rammstein zenekar kultikus Ohne Dich című számának eléneklésével helyezi el a díszes zárókövet a darabon. Szilágyi Bálint csapatának minden egyes tagja bravúros teljesítményről tett tanúbizonyságot, aminek köszönhetően a Tesla Laborba beülő nézőknek egyszerre érzelmes és vicces, ugyanakkor tragikus és megrendítő, mégis a pátosztól és giccstől mentes előadásban lehet részük.
(2019. október 20.)

Győri-Drahos Martin