" Ahhoz, hogy a szerelmet "unni" tudd, ahhoz valószínűleg az kell, hogy a saját életedet is unjad"

2019. november 1. 15:54

Október végén mutatták be a Radnóti Színház új játszóhelyén a Radnóti Tesla Laborban Nick Payne Csillagképek c. darabját Szilágyi Bálint rendezésében. Vele és a kétszereplős darab Marianne-jával, Lovas Rozival beszélgettünk csillagokról, a szerelem megfoghatatlanságáról, a téma „csöpögős” veszélyeiről, a sorsszerűségről, a mindig elölről kezdett tanulási folyamatainkról, a játszmázásokat legyőző őszinteségről, a nyíltságban rejlő bátorságról és az „önvallomásosság” tisztítani képes erejéről…

Melyik az a csillagkép, amit nyáron elsőként megkerestek?

Rozi: Nem vagyok jártas a csillagászatban, a Göncölszekeret szoktam kutatni leginkább, és örülök, ha megtalálom!

Bálint: Ez érdekes kérdés, mert a darabban nem is esik szó csillagképekről, szerintem ma már alig nézegetik az emberek a csillagokat. Nagyon ritkán szoktam felnézni az égre, legalábbis azért, hogy csillagokat nézzek, biztos, hogy nem tekintek fel.

Próbálunk nem általánosságban fogalmazni, ahogyan maga a darab sem teszi ezt. Adott szituációkon, helyzeteken keresztül jelenik meg a szerelem. A konkrét történetek mindig érdekesebbek, mert le lehet bennük ásni a mélyre.

A darab és a címe hogyan viszonyulnak egymáshoz szerintetek?

Rozi: Amikor a Rolandot játszó Brasch Bencének magyarázom a multiverzum-elméletet, akkor szóba kerülnek a csillagok is. A csillagok egyet jelentenek a megfoghatatlansággal, a végtelenséggel, hisz amikor felbámulunk az égre, akkor rendszerint szabadjára engedjük a lelkünket, a fantáziánkat. Ilyenkor nem is igazán akarunk konkrét magyarázatokat keresni – innen nézve ez a darab is nagyon messzire röpít…

Bálint: A csillagokról tudományos értelemben van benne szó, egyrészt Marianne, akit Rozi játszik, fizikus, másrészt a csillagok kapcsán ott él benne a filozofálás, egyfajta költőiség is: tart-e a szerelem a síron túl is? Egymásnak rendeltetett-e ez a két ember vagy sem? Megíratott-e a sorsunk a csillagokban vagy sem? A csillag így itt, legalább két síkon indít el asszociációkat, ahogyan a darabban a fizika és a szerelem is egymás mellett, párhuzamosan fut – mindkettőnek vannak szabályszerűségei, de a lényeg valahogy mégis megfoghatatlan marad…
©Gyöngyösi Hunor

A szerelem mint téma könnyen buktatót is jelenthet: hogyan lehet megragadni úgy a szerelmet, hogy abban finom mélység és ne pedig könnyű csöpögősség legyen?

Rozi: Próbálunk nem általánosságban fogalmazni, ahogyan maga a darab sem teszi ezt. Adott szituációkon, helyzeteken keresztül jelenik meg a szerelem. A konkrét történetek mindig érdekesebbek, mert le lehet bennük ásni a mélyre. Persze ettől egy konkrét sztori még mindig lehet szívbe markoló vagy akár unalmas is.

Igaz, szerelemről nem lehet általánosságokban beszélni…– számotokra mitől, miért lesz személyes ez a történet?

Bálint: Ha sztereotípiák mentén gondolkodunk a szerelemről, azt gondolva, hogy az valami rózsaszínes plüss maci-érzés, akkor könnyű és csöpögős lesz. Ha viszont közelről megvizsgáljuk a szerelem érzését, akkor látjuk igazán, hogy a szerelemnek mennyi árnyalata, rétege létezik egyszerre. Ha elkezdesz egy új kapcsolatot, akkor mindig annyira butának érzed magad az elején, és azt érzed, hogy mindent újra az elejéről kell kezdened… Ahhoz, hogy a szerelmet „unni” tudd, ahhoz valószínűleg az kell, hogy a saját életedet is unjad. Egy szerelem a személyiségen keresztül lesz valamilyenné, sosincs a szerelem csak úgy, önmagában, önmagáért.

Megkapó az, hogy mintha csak a „legvégén” értenék, ismernék meg, hogy mit is jelentenek egymásnak. És csak a végén – sok veszekedést és konfliktusos jelenetet követően -, amikor kibékülnek, csak akkor éreznek rá, hogy kit is veszítenek el a másikban – van ennek valami fájdalmas szépsége…

…és a Csillagképekben is, mint bármelyik szerelem-történetben megannyi „rajzszög”, buktató rejlik…

Rozi: A piros lámpákat akkor értékeled igazán piros lámpaként, amikor már áthajtottál rajtuk, nem? Ez a darab inkább a döntések előtti pillanatokat, az elharapott vagy ki sem mondott mondatok egymástól alig eltérő dilemmáit boncolgatja. Illetve azt, hogy mit hívunk segítségül egy-egy döntésünkhöz, és ezek után a döntéseink után merre, hogyan indulunk tovább…

Bálint: A darab a halál „nézőpontja” felől néz rá az életre. Marianne eljut arra a pontra, ahol a saját halála közelsége miatt radikálisan kénytelen átértékelni az életét: a döntések módjai között túl nagy különbségek nincsenek – nem lehet hibátlanul élni! Nem lehet karcolások, súrlódások nélkül létezni – és a halál tükrében az, hogy milyen módon karcolódik, súrlódik az ember, az szinte mindegy is. Marianne nagyon mély, tiszta elfogadással kezdi szemlélni az életét, és úgy tudja „lezárni”, hogy annak lesz, lehet majd folytatása egy másik univerzumban, egy másik életben…

Lehet, hogy már maga az is szerelem, avagy pontosabban: akkor, azzal kezdődik a szerelem, mikor merünk úgy élni, hogy elfogadjuk azt úgy és olyannak, amit éppen kapunk az élettől, nem?

Rozi: A szerelem olyan, amiben nincs latolgatás, nincs logika, nincs semmi, hanem egyszerűen úrrá lesz az életeden, és aztán ahhoz képest lesz minden más… A szerelem mindenkit máshogy, másként vág tarkón!
©Gyöngyösi Hunor
…holott pedig szeretnénk előre mindent kipróbálni, kidekázni, mert a meglepetésekre általában nem tudunk vagy nem szeretünk jól reagálni. A Csillagképek erről is szól, nem?

Bálint: Ez a szöveg töredezett szerkezetű: csak bizonyos fázisokat látunk Marianne és Roland életéből, és ezekből a fázisokból csak sejthetjük, hogy két ilyen szakasz között mi is történhetett velük. Megkapó az, hogy mintha csak a „legvégén” értenék, ismernék meg, hogy mit is jelentenek egymásnak. És csak a végén – sok veszekedést és konfliktusos jelenetet követően -, amikor kibékülnek, csak akkor éreznek rá, hogy kit is veszítenek el a másikban – van ennek valami fájdalmas szépsége… A boldogságot lehet, hogy csak utólag vesszük észre, mert amikor épp azok vagyunk, akkor nem is tudatosítjuk magunkban.

Ha sztereotípiák mentén gondolkodunk a szerelemről, azt gondolva, hogy az valami rózsaszínes plüss maci-érzés, akkor könnyű és csöpögős lesz. Ha viszont közelről megvizsgáljuk a szerelem érzését, akkor látjuk igazán, hogy a szerelemnek mennyi árnyalata, rétege létezik egyszerre. Ha elkezdesz egy új kapcsolatot, akkor mindig annyira butának érzed magad az elején, és azt érzed, hogy mindent újra az elejéről kell kezdened… Ahhoz, hogy a szerelmet „unni” tudd, ahhoz valószínűleg az kell, hogy a saját életedet is unjad.

Melyikőtök hol, miben érzi a darabban a drámát, a szépséget, vagy e kettőnek az egymástól elválaszthatatlan egységét?

Bálint: Számomra már nem válik szét a darab és az előadás, már a darabot is csak az előadáson mint szűrőn keresztül tudom nézni, amivé ezt az anyagot közösen formáltuk. Van egy nagyon szép, tiszta jelenete az előadásnak, olyan, mint a hegyikristály: amikor Marianne elmondja, hogy mit, miért csinált eddig és ezután – bárcsak magam is képes lennék erre! Ott Marianne „hőssé” válik – nem biztos, hogy én tudnék így viselkedni, de pont ezért is jó a színpad: olyan „embereket’” nézhetünk, akik lehet, hogy jobbak, okosabbak, mint mi. Ahogy elbúcsúzik Rolandtól, az a búcsúzás sokkal inkább valaminek a kezdete, indítása – olyan, ami számomra csodálni valóan megkapó.

Rozi: Sokat és intenzíven éltünk mi hárman együtt ezzel a darabbal. Szépnek találom a drámai dolgokat… Azt hiszem, eddig nem beszélhettem ennyire „közelről” magamról, magamból. Persze minden szerep kapcsán mélyre ások magamban, mégis ennél az anyagnál annyi minden került a felszínre, amit magamhoz közel lévőnek érzek. Szinte „önvallomás” számomra ez a darab, de itt most nem gondolok nagy dolgokra – ez az önvallomás beleférhet egy válaszba, egy szünetbe vagy egy hangsúlyba. Jólesett, hogy ennyi mindent képes volt megmozgatni bennem!