Az igazat mondd, ne csak a valódit

2019. november 12. 12:48

Vajon az igazság csak a tények összessége, vagy valami, ami túlmutat rajtuk? A művészi igazság több-e, mint a valóság bemutatása, és akár a tényeket is felülírhatja? Ha azt mondanám, hogy a Mi történt Vegasban című előadás ezeket a kérdéseket boncolgatja, úgy tűnhetne, hogy magasröptű filozófiai elmélkedésekre számíthatunk a Centrál Színház kisszínpadán. Pedig csak egy közepes vígjátékot látunk, kiváló színészek előadásában.
Történt, hogy egy napon egy 16 éves fiú, Levi Presley leugrott egy magas épületről, és szörnyethalt. Az esetről egy John D’Agata nevű újságíró írt esszét, mely azonban többről kívánt szólni, mint egyetlen esetről: a Las Vegasban egyre inkább elharapódzó öngyilkosság-járvány okait kutatta. A cikket megjelentetni szándékozó lap egy fiatal gyakornokot, Jim Fingalt bízta meg azzal, hogy ellenőrizze, helyesek-e az írásban olvasható tények. Mint kiderült, D’Agata meglehetősen nagyvonalúan kezelte ezeket, a feltörekvő gyakornok pedig a cikk többszörösére rúgó hibajegyzéket állított össze. Az esszé végül évekkel később egy másik folyóiratban jelent meg, D’Agata és Fingal viszont megörökítették küzdelmüket a The Lifespan of a Fact(hevenyészett nyersfordításban: Egy tény élettartama) című könyvükben. Ebből készült tavaly Broadway-adaptáció többek között a Harry Potterként megismert Daniel Radcliffe szereplésével, magyarországi ősbemutatóként pedig most Ujj Mészáros Károly rendezte meg a Centrál Színházban Balsai Móni, László Zsolt és Rada Bálint közreműködésével.

D’Agata és Fingal vitája látszólag filozófiai problémák körül zajlik: vajon más-e az igazság, mint a valóság (lásd József Attila: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”), vajon a művészet igazsága felülírhatja-e tényeket. Az egyik oldalon egy olyan írót látunk, aki magát esszéistának, nem „puszta” újságírónak tekinti, aki a tények mögé kíván tekinteni, hogy felfedezze azt az igazságot, ami több mint a valóság. Fingal ellenben makacsul ragaszkodik a tényekhez: szerinte ha bármit is meghamisítunk, oda az igazság. Egy magát művésznek gondoló újságíró csap össze egy magát újságírónak gondoló újságíróval, de ami vitának tűnik, az valójában egy önhitt meg egy szőrszálhasogató ember küzdelme.
Hiszen D’Agata feladata az lenne, hogy járjon utána a Las Vegasban feltűnően nagyszámú öngyilkosságoknak, és készítsen riportot a jelenségről, Fingalnak pedig az, hogy ellenőrizze a legfontosabb tényeket. Ehhez képest D’Agata nem is annyira az oly fellengzősen használt „igazság” miatt, mint inkább nevetségesnek tűnő szépészeti korrekciók okán másítja meg a tényeket (pl. jobban hangzik, hogy harmincnégy toplessbár van Vegasban, mint hogy harmincegy), Fingal viszont olyan fölösleges dolgoknak is utánajár, minthogy egy fal barna volt-e vagy vörös. Persze ami filozófiai szempontból a téma kárára válik, az színházi szempontból az előadás előnyére, hiszen két szélsőséges figura már-már vérre menő küzdelmének lehetünk tanúi, ami színpadon mégiscsak jobban megjeleníthető, mint két elvont filozófiai felfogás ütköztetése.

A számomra ismeretlen nevek, Jeremy Kareken, David Murell és Gordon Farell által jegyzett darab nem is mély gondolati mű kíván lenni az igazság mibenlétéről, még csak nem is korunk fake news-rohamára reflektál, hanem jól játszható komédiának készült, hálás szerepekkel. Tétet nem tud adni magának, és talán nem is akar: a tét pusztán az, hogy három színész lubickoljon a maga szerepében. Balsai Móni, László Zsolt és Rada Bálint így is tesz.

Balsai Móni a szigorú, érdekvezérelt főszerkesztő-asszony szerepében tipikus amerikai női bosst vetít elénk, akit a siker mozgat, aki trágár szavakkal intézi el alkalmazottait, de aki képes mediátor is lenni két makacs férfiú küzdelmében. Rada Bálint a Harvardról épp kikerült, kicsit kocka, kicsit wannabe újságírógyakornokot hozza, aki sztahanovista módon akar megfelelni új munkaadójának, és a világ végére is elmegy, csak hogy kiderítse, pontosan hány sztriptízbár működik Vegasban.

László Zsolt a magát nagy művésznek gondoló újságírót alakítja, akiről úgy tűnik, tervei magasabbra törtek, mint amennyit meg tudott valósítani belőlük, így egyszerre fűti öntelt büszkesége és sértett önérzete. A lehető leggyilkosabb kombináció: a „most mutasd meg, mit tudsz” fiatalos lendülete csap össze az immár többedszerre a nagy művet megalkotni szándékozó önjelölt művész nagyot akarásával. Nem csoda, hogy értelmes kompromisszumok helyett anyázásba, ordibálásba és fojtogatásba torkollik a vita, és csak a főszerkesztő asszony közvetítésével lesz bármi is a dologból.

A Mi történt Vegasban előadását elsősorban a három színész játéka teszi megnézésre érdemessé, bár azt nem mondanám, hogy felejthetetlenné. Az eredeti darab ugyanis – úgy tűnik – csak a felszínt kapargatja, miközben vígjátékként sem tartozik az élvonalba. Ujj Mészáros Károly rendező nem is akar többet kihozni belőle, és ez talán jó is, hagyja érvényesülni a színészi játékot, minden mást ennek rendel alá, például a számomra nem túl kedves vetített díszletet is (Michac Gábor). Másfél óra könnyed, de gyorsan elillanó szórakozás – és persze ami nem hagyható ki egy ilyen magyar cím mellett: Elvis Viva Las Vegasa.
2019. november 7.

B. Kiss Csaba