A felhő, mi az?

2019. november 13. 13:32

…ilyet csak egy „gyermek” kérdez. Őszintén, minden mögöttes vagy hátsó szándék nélkül. Egy gyermek, gyermekien, kendőzetlen nyíltsággal. Ahogy Marc Dutroux pedofil gyerekgyilkos történetét se lehet komolyabban, mélyebben és „tárgyilagosabb pontossággal elmesélni, visszaadni, újra élve újra játszani, mint gyerekekkel. Milo Reu a belga Campo társulatának hét gyerek és egy felnőtt színészével játszatja újra a gyilkosságokról szóló, maga által írt, rendezett előadásában, a Five Easy Pieces-ben azt, ami elvileg eljátszhatatlan. Azaz mégse, mert így jutni a legközelebb ahhoz, amiről nem szokás, nem illik, nem praktikus nyíltan, színpadon beszélni. Pedig kell, lehet és elengedhetetlenül fontos is, különben a színház van, de minek.
Üres a nagyterem játéktere a Trafóban, üres, hogy helye legyen megtelni azzal, amiről épp oly kínos beszélni, mint amennyire hallgatni is. Öt szék, hét gyerek, egy íróasztal mögött ülő felnőtt (Peter Seynaeve), és egy több négyzetméteres vetítővászon csupán az a „kellék”, ami által elmesélődik az egykor megtörtént, a belga közvéleményt hatása alatt tartó, jó húsz évvel korábbi gyilkosság, és ami mögötte van. Mert pont ez a mögöttes az, amiről ez az előadás beszél.  Ám ahhoz, hogy el lehessen játszani, színészek kellenek. Színészek, akiket castingolni kell – gyerekszínészek. De pont gyerekek? Igen, és hogy ezt félreérthetetlenül megértsük, érdemes figyelni most. Persze nem is lehet nem figyelni, ahogy Peter Seynaeve kérdezgeti, „felvételizteti” őket, és főleg amit és ahogyan válaszolnak, abból már sejtjük, hogy itt totálisan más színházból kapunk ízelítőt, mint amit megszoktunk, amire „vágynánk”.

Milo Reu színháza totális színház, totálisan mély, és totálisan szakít mindazzal, amit mi a színháztól „várnánk”: a gyerekek a kérdésekre válaszolva vallanak. önmagukról, a színház általuk igaznak tartott létmódjáról. Arról,  amilyen számukra a színház, az, amelyik elmond, kimond, illusztrál és dramatizálva elmesél valamit. Valamit, amit épp kell, szükséges elmondania. Beszélve saját magukról, a születésükről, a származásukról, a félelmeikről, a vágyaikról, a „színház eszményükről – leiskoláznak keresetlen, csak a gyerekekre jellemző kendőzetlenségükkel. Leiskoláznak már indirekten is, mert nem beszélnek félre, nem mondják azt, amit hallani óhajtanánk, amit hallani szoktunk vagy szeretnénk. Minden mondatuk, hozzáfűzött megjegyzésük a térben sokáig pattogó aranyköpés – arany, mert igaz. Az igaznak a maga pátoszmentes, fejen találó egyszerűen briliáns módján.

Milo Rau Marc Dutroux-ról, a kilencvenes évek. pedofil gyerekmolesztálójáról, gyerekgyilkosáról csinál előadást, gyerekekkel, a bennünk élő és megszólítani vágyott, szándékozott gyermek-főtteknek. Azért, hogy elemi erővel hatni tudjon. Nem a hatásvadászat nagyívű blöffjéért, hanem a színház elemi erejű, már eleve benne – a színházban – rejlő megszólaltatásáért. Na de, mit érthet egy ilyen szadisztikusan perverz elme, személyiség természet- és lélektanából egy tizenpár éves gyerek? Egyáltalán neki, nekik „való” az ilyesmi? Itt most nem is az a kérdés, hogy nekik való-e, hanem az, hogy nekünk való-e? Értjük, avagy akarjuk-e érteni?

Fons Dumont  a válogatás egyik kérdésére elmeséli, hogy már magzati pózban is köhögött édesanyja hasában – és a szülő átadva mindent gyermekének – ő lesz a szemüveges Dutroux- apa, aki a bevándorlók iránt érzett ellenszenvét, frusztrációját átörökíti Marc fiának, akiből mindez  talán átszublimálódva, mint pedofil erőszaktevés tör felszínre. Nem azért ábrázolódik ensablement áthajlással mindez, mert a színház egyszerű sematizálással akarna itt most bármit is megúszni.

Nem, csupán érzékeltetni, elgondolkozásra serkentve érzékeltetni akar valamit abból, ami a felszín alatti jéghegy. A gyerek játszik hiteles őszinteséggel, mögöttes elgondolások nélkül- mások érzelmeit sajátjaként hitelesítve – te pedig figyeld, és ha figyeled, te is mindent úgy és annak veszel, ami – minden mögöttes, absztrahált elvonatkoztatás nélkül érthetsz, mindent annak, ami, és persze lényege szerint: többnek, másnak és pontosan ugyanannak is – feltétlen.

Five Easy Pieces – öt darab, archetipusos történet apa-szülő viszonyról (part I.) a színházban eljátszva megélt és megélve eljátszott „valódiról” (part II.), az erőszak tevés pőre brutalitásáról, lemeztelenített igazi arcáról (part III.), az áldozatok szüleinek kamerák előtti „hitelességéről” (part IV.) és a felhőkről elmondott mese univerzális egyediségéről (part V.).

Mindegyiket gyerekek játsszák felnőtt komolysággal, csak a gyermekre jellemző, hiteles „egy és ugyanaz”-sággal,  úgy, hogy ennél ízlésesebb mélységet, felemelőbben megrázó szembesítést ritkán látni világszínpadokon. És amikor egy felnőtt néző zavarában, megfelelőbb reakciót hirtelenjében nem találva, nevet, mint rongyos szűr az esőben, akkor ennél biztosabb jele alig lehet annak, hogy valamit megértett. Mélyen és kitörölhetetlenül – mindenkorra talán.

Blanche Ghyssaert kamerák előtti levetkőzése, szüleinek írt, kétségbeesve is gyermekien, optimistán megszégyenítő levele, vagy a két marionett-bábról és a felhők mibenlétéről elmondott története földhöz verően sokkol. És pont ez a legjobb, legadekvátabb és legigazibb, amit elérhet – ő komolyan vette, mint színész a színészkedést: játszott komoly komolytalansággal. Mi pedig megrendülve „sokkolódtunk”- ez a legjobb és legminimálisabban rajtunk,  bennünk végbemenő, ha színháznézésre adjuk bármikor, bárhol, bármit is nézve a fejünket.

 

Milo Rau színháza ilyen. A jó két évvel korábban a Trafóban látható Radio Hate is ilyen volt a ruandai uszításról, népirtásról. Ilyen, egész egyszerűen azért, mert a színház ezért van. Az együtt gondolkozás, a magunkban való, párhuzamos – megélésben, újraélésben – való katarzisért. Már ha katarzis van egyáltalán. Van, bizonnyal van, csak nem megidealizáltan hamis piedesztálra emelten. Van katarzis, persze, egészen máshogy, úgy, ahogy a felhőket kezdjük „megérteni”, mint az égen úszó vizeket. Van katarzis, Milo Rau-nál van, egész biztosan.
(2019. november 2:)

Csatádi Gábor