"...furcsaságával és a nagyon emberléptékű látásmódjával olyan, mint egy kubista festmény"

2019. november 18. 11:44

Most csütörtökön, november 21-én 20 órától láthatunk egy igazi unikumot, a török Taldans társulat Dolap c. performanszát Mustafa Kaplan rendezésében a Trafóban. Az előadásról Szabó Györggyel, a Trafó menedzser-igazgatójával beszélgettünk, és szóba került egy hűtőszekrény egyedül való mozgatása, beállítása, a török táncművészet jelene, az ottani művészeti támogatási rendszer, a testek közötti viszony, a Nagy József munkássága és e performansz közötti „folytonosság”, a folyton megújuló, mindig más előadás húszéves titka, egy kubista festmény mint táncelőadás, de esett szó a humor és a kapcsolatteremtés egymásból következéséről is…

Legutóbb mikor cipekedtél, pakoltál nagyobb tárgyakat?

Az új hűtőszekrényemet kellett beállítanom a helyére, le kellett fektetnem, hogy be tudjam vízszintesbe állítani a lábait. Egyedül voltam hozzá – számomra csupán csak egy „tárgy” volt ez e hűtő akkor, de elég fontos tárgy. Emlékszem, mennyit kellett töprengenem azon, hogy hol is fogjam meg, hogy ne billenjen ki a maga egyensúlyából, hisz egy hűtőszekrénynek rendesen van súlya, és ha esetleg elejtenéd, akkor az nem igazán tesz jót neki.

…ebben az előadásban egy kibelezett hűtő úgy jelenik meg, mint egy harmadik személy – animálják, szinte élővé teszik így ezt a hűtőt. Hihetetlen érdekes, meglepő asszociációs sorozatot indítva ezzel el abban, aki nézi. Jó, hogy ezekhez az asszociációkhoz nem szükséges semmiféle előtanulmány, mögöttes háttértudás. Az előadáson és annak előadásmódján keresztül szembetalálkozol a török sajátosságokkal: az egyszerű, a fizikalitásra, a gyakorlatiasságra összpontosító szemlélettel.

A Dolap előadást – amelyben szintén egy hűtő az egyik szereplő – hol, mikor láttad először?

Ezt a konkrét előadást én még csak videón láttam, ám a társulatukról már korábban is hallottam. Általában a nagyobb játszási tradícióval rendelkező nemzetekre, társulatokra szoktuk felkapni a fejünket – mára viszont igazából már nagy lutrivá lett az, hogy egy-egy előadás a maga saját nemzetére jellemző karakterisztikumával, identitásával hogyan találja meg, avagy egyáltalán megtalálja-e a maga közönségét. A Dolap társulata török. Innen nézve, ha tetszik, kétszeresen is „kockáztat” a Trafó: ma a világban Törökország nem igazán népszerű. Másrészt egy török társulat – legyen az bármiféle is – általában majdhogynem az ismeretlenségbe vész. Budapesten – mint kortárs művészet – török társulat nem is nagyon volt még, legalábbis én nem nagyon emlékszem ilyen eseményre.
©Herbszt-Véner Orsolya

…bár a művészet még Törökországban is művészet, és mint ilyen, mindennek ellenére szabad és autonóm…

Persze, magam se gondolom, hogy csupán azért, mert török, más mércét kellene vele szemben alkalmazni. Mégis döntő szempont volt mellettük részünkről az is, hogy tekintsünk szándékosan túl a „fő sodrásirányokon”, így egyben módunk lesz ezáltal egy régi adósságunkat is törleszteni. Ezt a fajta kitekintést szeretnénk folytatni is egy görög társulattal majd januárban. Talán azért is eshetett a videójukat látva a választásom az ő társulatukra – láttam egyébként egy másik, korábbi Mustafa Kaplan rendezést is –, mert nagyon emlékeztet Nagy József korai korszakára a munkásságuk. Mert abban szintén fontos szerepet kapott az asszociáció, a balansz, a súlypont, középpont keresése, az egymásra való figyelem, a tér átértelmezése, a testeknek az egymáshoz való viszonyítása, összemérése, hasonlítása, az esés – és a török társulatnak ebben a munkájában mintha mindez folytatódna… Nagyon érdekes: ebben az előadásban egy kibelezett hűtő úgy jelenik meg, mint egy harmadik személy – animálják, szinte élővé teszik így ezt a hűtőt. Hihetetlen érdekes, meglepő asszociációs sorozatot indítva ezzel el abban, aki nézi. Jó, hogy ezekhez az asszociációkhoz nem szükséges semmiféle előtanulmány, mögöttes háttértudás. Az előadáson és annak előadásmódján keresztül szembetalálkozol a török sajátosságokkal: az egyszerű, a fizikalitásra, a gyakorlatiasságra összpontosító szemlélettel. Míg a török társadalomban szigorú a választóvonal a nemi szerepek között, addig itt, ebben az előadásban ugyanazt csinálja a nő, mint a férfi, és viszont. Filiz Sizanli építész és Mustafa Kaplan mérnök előadása olyan minden furcsaságával és a nagyon emberléptékű látásmódjával, mint egy kubista festmény. Minden töredezettsége, folyamatszerűsége mellett vagy ennek ellenére mégis mindig ugyanazt láthatod.

…és benne rejlik ebben a török „kisemberségben” a kelet-közép-európai „kisemberség” is, amely nem azért esetlen, csetlő-botló, mert humorforrás akar lenni, hanem csupán azért, mert alapvetően ilyen, nem tud másmilyen lenni. Nem véletlen, hogy már több, mint ötven országban voltak vele vendégjátékon, illetve hogy már lassan húsz éve van a repertoárjukon, – mert ez egy örök emberi, művészi, létezésbeli alaphelyzet.

Azáltal, hogy egyikük építész, másikuk mérnök – azaz alapból egyikük sem „művész” eredendően, pont magát a művészetet termékenyítik meg innovatív módon, nem?

De, én is ezt érzem. A térrel foglalkoznak ebben az előadásukban – hisz eredendően, „reál” beállítódású mérnökként és építészként a mindennapi munkájuk során is ezzel foglalkoznak -, de mégsem mérőszalaggal, tudományos precízséggel, hanem saját testükkel, mozdulataikkal térképezik fel, töltik meg most ezt a teret. Először fordul az elő a Trafó történetében, hogy egy nemzetközi, általunk meghívott előadás a Házon túl, a környékünkön is turnézik: látható lesz ez az előadás Debrecenben és a szabadkai Desiré Fesztiválon is. Nem is csoda, hiszen nagyon érdekes, emberközpontú, innovatív előadásról van szó, amiben a humor is jelentős szerephez jut.

A humorra, a börleszkre, a groteszkre is új ajtót nyit ez az előadás, azáltal, hogy a humoron keresztül mégiscsak a másikkal való kapcsolatfelvételen, a másikkal való kontaktáláson lesz a hangsúly, nem?

Abszolút! Itt minden humor ellenére a fő mozgatórugó a kapcsolatteremtés. Megjelenik a „török kisember”, és ez által megmutatja, hogy milyenek is vagyunk, hogyan is élünk. A török szemléletet ismerve a történelemből: a török ember mindig elfoglalta, belakta, definiálta a maga terét, dolgait. A színpadon is egy hat méterszer hat méteres terület jelöltetik ki a játékuk, a táncuk számára.
©Herbszt-Véner Orsolya

…a kijelölés, a bekeretezés, elkerítés által is saját térré alakítva azt…

…és benne rejlik ebben a török „kisemberségben” a kelet-közép-európai „kisemberség” is, amely nem azért esetlen, csetlő-botló, mert humorforrás akar lenni, hanem csupán azért, mert alapvetően ilyen, nem tud másmilyen lenni. Nem véletlen, hogy már több, mint ötven országban voltak vele vendégjátékon, illetve hogy már lassan húsz éve van a repertoárjukon, – mert ez egy örök emberi, művészi, létezésbeli alaphelyzet. Szeretném külön hangsúlyozni, hogy Törökországban nincs központi művészeti finanszírozás. A török táncművészet sem régebbi, mint tíz-tizenöt éves. Megtaláltak maguknak egy roppant sajátos, innovatív nyelvet, amelyből érezhető a személyes kutatás központi jelentősége. Egyfajta intim, bensőséges szférája van az előadásnak, melyre ha a közönség rákap, onnantól kezdve már majd viszi magával.

A térrel foglalkoznak ebben az előadásukban – hisz eredendően, „reál” beállítódású mérnökként és építészként a mindennapi munkájuk során is ezzel foglalkoznak -, de mégsem mérőszalaggal, tudományos precízséggel, hanem saját testükkel, mozdulataikkal térképezik fel, töltik meg most ezt a teret. Először fordul az elő a Trafó történetében, hogy egy nemzetközi, általunk meghívott előadás a Házon túl, a környékünkön is turnézik: látható lesz ez az előadás Debrecenben és a szabadkai Desiré Fesztiválon is. Nem is csoda, hiszen nagyon érdekes, emberközpontú, innovatív előadásról van szó, amiben a humor is jelentős szerephez jut.

Mi miatt lehet ez az előadás mérnöknek, táncosnak, építésznek, színésznek – szóval bárkinek közel húsz esztendeje a világot körbejáró unikum?

Talán azért, mert az emberi testnek egy olyan fajta redukált egyszerűsítését láthatjuk, ami ennek a társulatnak a sajátja, azt hiszem. Érdekes az is, hogy mivel nincs állami támogatásuk, ezért mindig csak akkor áll össze a társulat, ha van meghívásuk. Nincs támogatásuk, ezért aztán van bizonyos fokú szabadságuk, ha azonban egy szinten túl tovább feszítenék azt a bizonyos húrt, akkor valószínű, hogy ezt a szabadságukat is elveszítenék. Ennek a társulatnak a két alapító alkotója tanításból tartja fenn magát, létrehoztak egy stúdiót, amely eleinte színházi alapkutatásokkal, majd mozgáskutatással, most pedig már a kortárs tánc műfaj-kutatással foglalkozik. Közel húsz éve járják a világot a darabbal, ami velük együtt változik. Minden alkalom más. Más, mert más és más az emberi test, épp ezért más és más relációk alakulnak ki újra és újra a testek között. Ebben az előadásban tehát már ezért sem a szinkronitás, a mindig, mindenhol ugyanazt, ugyanúgy a fontos, hanem a friss, mindig az alapokra koncentráló a másikhoz kapcsolódni akarás. Pont ettől, ezért van e műnek valamiféle újjászületése is folyamatosan. Ez lehet az oka annak is, hogy állandóan friss képes maradni ez a Dolap.